Nyilván nem vagyok egyedül
azzal, ha megvallom: szerelmem a könyv, legalábbis a jó könyv. A legjobb barát.
A szerzője is. Csakhogy igazán jó könyveket inkább antikváriumokban, mint
könyvesboltokban találni. Miért?

Régi
mondás, hogy a pedagógus a nemzet napszámosa. Hát akkor mi a költő, az író? Ha
van is tehetsége, jó ideje nem annak mértéke szerint ír (tisztelet persze a
kevés kivételnek!), hanem a piac, a börze elvárásainak megfelelően. És persze a
már régente is kegyes hazugsággal „műveltnek” nevezett közönség úgynevezett
érdekei szerint. Ezeket pedig inkább ne részletezzük, ugye?



Volt egyszer – mit egyszer, még nem is olyan régen – egy (nem magyar, csak
magyarországi) könyvkiadó, amely gomba módra adott ki olyan „műveket”,
melyeknek kár volt egyáltalán megszületniük. Csak két címet idézek ide: „Hogyan
tegyük tönkre férjeinket?, „Hogyan öljük meg férjeinket?” A kiadó tartozásai
miatt aztán lebukott és megszűnt. Ám vajon még hány ugyanilyen él és virul?



Igaz, amint hírlik, antikváriumokban is – leszámítva az egyes gyűjtőkörökben
kutakodó vásárlók nem túl népes rétegét – többnyire a „kommersz” kerestetik,
így e boltok bibliofil embereket megcélzó árverések tartása nélkül meglehet,
hogy könnyen csődbe mennének. A plebsz, az állítólagosan „istenadta”, igénytelensége
nem ismer határt, vallják mérvadó antikváriusok.



Nagy kérdés persze, hogy a politikai rendszereknek általában miért nem érdekük
a könyvkultúra hathatós állami támogatása? És e kérdés sem mai. Félelmetes,
mennyit panaszkodtak például már hajdanában-danában is a magyar irodalom, sőt
általában a hazai könyvkiadás áldatlan állapota miatt. 



„A magyar irodalom a magyar nemzet legmostohább gyermeke: a közművelődésre
hatástalan, elvesztette irányadó szerepét, eszméin nem lelkesülnek, irányát nem
követik... Ezt a meddőséget az időszaki sajtó túltengése okozza. Okozza azzal,
hogy elszakította a közönséget a könyvirodalomtól, azáltal, hogy teljesen
lefoglalja annak érdeklődését, hozzászoktatja ahhoz, hogy csak újságot
olvasson; eltompítja a közönség ízlését, amely azután csak az újságban látja
egyedüli szellemi táplálékát. Szépirodalmi szempontból is kap olvasnivalót, a
tárcák selejtes, külföldi regényfordításaiban, amivel a teret is elveszik a
magyar írók érvényesülése elől.”



Ilyenekről panaszkodtak például már az 1880-as évek sajtójában is – legalábbis
a konzervatívban (Magyar Szemle: 1889/1, 15, 32-36. szám, 1890/39, 41. szám,
Koszorú: 1879, 185-187. old., 1883/1, 15. szám).



„Az írók szívéből mintha csak kihalt volna minden idealizmus és nemesebb
ambíció. Arra, hogy maradandó művet alkosson, manapság senki sem gondol. A napi
sajtó Molochja nyel el és emészt föl mindent. Ennek termelnek az elmék lázas
sietséggel, villamos erővel. Kielégíteni a pillanatnyi szükségleteket, ez a fő
dolog.” – írja lakonikusan a „Magyar Szemle” 1890-ben ( 461. old.).



„Hírhajhászat és reklámvadászat, ez a két legfőbb faktora a mai sajtó
irányának. Az érzés nemesítésére, a hazafi erények ápolására és ébren tartására
mit sem ád a mai irodalom; előtte mindez az ábrándvilágba tartozó, hangzatos
frázis, de lelke veleje minden működésének, melyért mindent áldoz, nemcsak
saját, de nemzetének tisztességes hírnevét is, az a haszonlesés, melyért nem
átallja azt az irodalmat, mely azelőtt büszkeségünk, féltett kincsünk volt, a
zsibárus piacon szereplő ponyva-irodalmi termékekkel azonosítani.” – olvassuk a
„Függetlenség” 1886. november 6-i számában.



„Az írók azt vetik szemére a kiadóknak, hogy üzleti érdekek miatt elhanyagolják
a komolyabb irodalmi termékeket, nem fogadják el őket kiadásra; a könyvkiadók
pedig azzal védekeznek, hogy míg emezekből évenkint alig adnak el 10 példányt,
a selejtes regényfordításokból legalábbis százszor annyit. (Koszorú, 1885; 32.
szám: „Könyvkereskedői panaszok.”).”



(Kokas Endre OSB: Az 1880-as évek irodalmi élete. Pannonhalma, 1939. Dunántúl
Egyetemi Nyomdája Pécsett. 64. old.)



Halódik a magyar irodalom, a magyar könyv? Ha a mai könyvkiadás felől nézzük,
könnyen rábólinthatjuk persze, hogy igen. Ámde azért mégse tegyük. Mert ha a
nagyérdemű „átlagközönség” ízlése olyan is, amilyen, azért bizonyos, hogy
mindig is lesznek, akik tudják, hol, kinél keressék az igazi barátot, szellemi
társat, vagyis a ténylegesen jó könyvet.



S ha máshol nem, hát
antikváriumokban. Nem, nem írok ide persze most címeket – diszkréció is van a
világon. Aki kitartóan keres, úgyis megtalálja azokat. S ne feledjük, amit
Gárdonyi Géza mondott: „A könyvre adott pénz látszólag eldobott pénz. Mint a
vetőmag.”