A
szerző előszava

Írország, a Föld gyönyörűen
csiszolt drágaköve.

Ahol annyira zöld a fű, akár a
tiszta smaragd, a tengerpartokon sós illatot hordoz a szél, ahol a dombokon és
az erdőkben ember alig járta ösvények mentén mókus szaladgál a fák ágain.

Írország, a kifogyhatatlan
folklór hazája.

A mesebeli, varázslatos sziget,
a koboldok és a tündérek hazája, a leprikónoké, és mindenféle mesebeli lényé,
mondák és regék földje.

Itt táncolják a step-táncot testhez
szorított kézzel és itt szól a hegedű, dob, furulya, gitár és ének olyan
csodálatos és egyedi, jellegzetes hangon, hogy azonnal felismeri az ember, és
akaratlanul is megmozdul a lába a ritmusra.

Írország, az örökéletű kultúra földje.

Innen származik számos művész,
költő és író; némelyek a világirodalom legnagyobbjai közé tartoznak: James
Joyce, Oscar Wilde, William Butler Yeats, Jonathan Swift és még hosszasan
lehetne sorolni. Kis ország mérhetetlen nagy kultúrával.

Írország, a sírás és a gyász
otthona.

A fájdalom és a szenvedés
országa. A halott hősök, és a név nélküli holtak országa, ahonnan milliók
vándoroltak ki a szélrózsa minden irányába. Amelynek dalait, verseit sokszor
vérrel kevert könnyel írták. Az az ország, amelyet kettészakítottak, amelynek
lakói sohasem felejtenek.

Írország, ahol sohasem jártam.

Erről az országról akarok írni.
Erről az országról, amelynek történelme, irodalma és művészete – meglátásom
szerint legalábbis – olyan sok párhuzamot mutat az én hazámmal,
Magyarországgal: hősök, forradalmárok, tollal-karddal egyaránt harcoló költők,
sok évszázados elnyomás, nemzeti büszkeség, és még sorolhatnám nagyon hosszan.

Számos ír hazafi, író, költő és
egyéb híresség méltatta már az én hazámat, az én népemet, az én nemzetem
hőseit. Szeretném némiképp viszonozni ezt a figyelmet, figyelmességet.

Azonban hadd szögezzek le
néhány dolgot mindjárt a legelején.

Az egyik, hogy munkám
semmiképpen sem tekinthető történészi munkának. Még akkor sem, vagy talán
inkább főleg azért, mert az ír történelemnek csupán bizonyos mozzanatait
szubjektív módon kiválogatva igyekszem bemutatni.

Munkám inkább irodalmi jellegű;
én legalábbis annak szánom.

Pillanatképek az ír
történelemből, az irodalom szemüvegén keresztül bemutatva; azzal a nem titkolt szándékkal,
hogy megismertessem az olvasókkal részben a már említett írók, költők műveit (akikről
azért hallottak a magyar olvasók) és hogy azokat is bemutassam, akiket
alig-alig ismernek hazámban.

Tisztelgés akar ez a könyv
lenni a hősök, az író zsenik előtt: Patrick Pearse, Joseph M. Plunkett, Thomas
MacDonagh, William Butler Yeats és a többiek előtt. Kijár nekik a tisztelet, a
megemlékezés és a megbecsülés.

Mindezt persze az én
gondolataimon keresztül.

Ám ezek a gondolatok nem csak
úgy maguktól fogantak meg; az ösztönzés adott volt. Munkám részben fordítás; a vers-
és drámabetétek, egyéb írások magyarra fordításai találhatók meg benne,
mind-mind egyfajta kiindulópont, amelyek egy adott történelmi eseményhez
kapcsolódnak. Olyan eseményekhez, amelyeket fontosnak tartok, vagy fontosnak tartanak
mások, amelyeket feldolgoztak, megemlítettek az általam oly nagyra tartott
művészek, illetve, amelyek valamiféle párhuzamot, hasonlatosságot mutatnak
hazám történelmével, irodalmával kapcsolatban. Ezeket természetesen kiegészítettem
saját gondolataimmal, egyfajta körítést adtam hozzájuk, szereplőket találtam,
megpróbáltam elképzelni: hogyan történhetett.

Van még egy fontos dolog, amit
szeretnék leszögezni: nem áll szándékomban semmiféle ellenérzést kelteni az
angolokkal szemben.

Az ír történelem számos epizódja
az angol-ír ellentétre épül. Sok ilyen utalással találkozik majd az olvasó
ebben a könyvben. Milyen lehet az ír emberek lelkivilága, milyenek gondolataik,
az érzéseik, honnan eredhet makacs szabadságvágyuk, mindazon dolgok tükrében,
amelyek megtörténtek velük az évszázadok során.

Ám nem szabad elfeledni, hogy
nem lehet hibáztatni egy egész népet egyes emberek tettei, vagy az aktuális
politikai helyzet miatt – amely, mint tudjuk, tapasztalhattuk és
tapasztalhatjuk – sokszor felülír minden egyéb fontos dolgot: emberiességet,
együttérzést, könyörületet, jó szándékot. Mindent. A mai emberek nem lehetnek
felelősek a korábban éltek tetteiért.

És ez vonatkozik az írekre és
az angolokra is.

Hogy mit is szeretnék akkor?

Szeretném megismertetni az olvasókkal az ír irodalom remekeit; boldog lennék,
ha érzéseikben gazdagodnának; és
persze, ha gondolatokat ébreszthetnék bennük.

Ez a három fő dolog a célom.

Bízom benne, hogy elérem őket.

Rácsai Róbert

2017. Magyarország, Veszprém