Szeressük népmeséinket, melyek többet elárulnak természetünkről,
mint általában a (mégoly egzakt) tudományok, ne viszolyogjunk tőlük, hiszen
azok nem holmi avítt emlékek, az életet múzeumnak tekintő szobatudós
néprajzosok kedvencei, hiszen ha csak egy kicsit is beléjük mélyedünk, olyan
világ tárul elénk, mely felett, Wass Albert szavaival, valóban őrködik a
nagybetűs Rend.

A
két világháború közti népi mozgalomnak lehettek ugyan súlyos fogyatékosságai,
azonban elévülhetetlen érdeme, hogy ennek felismerésére eljutva, döntően
hozzájárult népi műveltségünk tárgyi emlékeinek módszeres összegyűjtéséhez,
amelyre égető szükség volt, hiszen (amint ennek élharcosáról, Györffy Istvánról
írt méltatásában (A magyar kultúrpolitika, 1944) Kanyar József írja) addigi
oktatásunk, tudományunk és nyomukban a köztudat primitívnek, pusztainak,
ázsiainak tartva megvetett mindent, ami őseink hagyománya volt, így
„hagyománykincsünk ápolása helyett a nyugat-európai iskolázás és könyvműveltség
lidércfénye csábított bennünket”, különösen is a faluközösségekkel szemben az
idegen szokások átvételére sokkal inkább hajlamos, közösségbe nem zárt városi
munkás vagy úri rétegeket, magát a középosztályt, amelynek jeleként „iskolás
gyermekeinknek mindenféle: latin, német, görög, angol, francia, olasz
szószedetük volt, magyar azonban sohasem: nem törődtünk komolyan a magyar
nyelvvel, megelégedtünk idegen módra elkészített grammatikákkal, ahelyett, hogy
végre a külföldi nyelvtanok paradigmáitól függetlenül és általuk nem
befolyásolva, tisztáztuk volna a magyar nyelv törvényszerűségeit”. 



Ehhez és általában eleink joggal megirigyelt észjárásának megismeréséhez talán
a legjobb vezérfonalat népmeséink, kiváltképpen a székelységéi adják,
mindenekelőtt Kriza János (1811-1875) erdélyi unitárius püspök hangyaszorgalommal
készült népköltési gyűjtése (Vadrózsák, 1863), amelyből azonnal ráismerünk a
székelység világképteremtő mitologikus gondolkodásmódjára, furfangos-csavaros
észjárására (ennek jegyeként arra, hogy mindenre tud „kádenciát mondani”, azaz
megfelelni, éspedig olyan talpraesetten, hogy hallgatóját egyértelmű
elismerésre készteti), melyek bizony többet elárulnak nemcsak az ő
természetükről, hanem általában népünkéről, mint általában a (mégoly egzakt)
tudományok.



Ennek bizonyságául Kriza közöl például egy öreg pásztortól, Vig Katona
Balázstól általa hallott udvarhelyszéki népmesét, melyben a csavaros eszű ördög
magával akart vinni egy szegény székely koldust, s megegyeztek abban, hogy
kilenc kérdést tesz fel a koldusnak, s ha nem tud felelni mindre, akkor magával
viszi, ha pedig tud, akkor élni hagyja: a koldus ebbe bele is egyezett s erre
az ördög kérdezni kezdte:



„Mi van a világon a mi csak Egy?

A kúdus azt feleli: Egy Isten van az égbe, egy nap van az égön, egy feje van
mindön embörnek.

Az ördög: Tudsz-é mondani valamit a Kettőre?

A kúdus: A kinek két ép látó szöme van, a szöröncsés embör, mindönt tisztán
láthat a nap alatt.

Az ördög: Mit tudsz mondani neköm a Háromra?

A kúdus: A mejik házon három ablak van, az elég világos.

Az ördög: Hadd ha’jam mit mondassz a Négyre?

A kúdus: Négy kerék elég egy szekérbe, több nem is kell.

Az ördög: Hát valamit tudsz-e mondani az Ötre?

A kúdus: Öt kézúj elég egy kardnak a markolattyára.

Az ördög: Mongy valamit immán a Hatra?

A kúdus: A kinek jó hat ökre van, szánthat, vethet, boronálhat, erdőlhet a más
segittsége né’kül is.

Az ördög: Nem hiszem, hogy tudnál valamit mondani a Hétre?

A kúdus: A kinek hét leánya van, annak főhet a feje, mig rendre mind a hetet jó
heré férhöz adhassa.

Az ördög: Mongy valamit most a Nyóczra?

A kúdus: A kinek nyócz asztaga van a csű’kerbe, a nem szorul másra kinyér
dógába.

Az ördög: Hát utójára mit mondassz a Kilenczre?

A kúdus: A kinek kilencz szalonnája van a hijjába, nem fut a szomszédba
pörgölnivalóér’.”



Az ördög el is álmélkodott, milyen esze van ennek az egyszerű koldusnak,
amiért, vele ellentétben, mindenre tud kádenciát mondani, így aztán
megszégyenülten visszament a pokolba, meghagyva lakóinak mérgében, hogy ne
küldjék őt többé a székelyek közé, mert azoknak az eszén még ő sem tud
túljárni.



Szeressük hát népmeséinket, melyek többet elárulnak természetünkről, mint
általában a (mégoly egzakt) tudományok, ne viszolyogjunk tőlük, hiszen azok nem
holmi avítt emlékek, az életet múzeumnak tekintő szobatudós néprajzosok
kedvencei, hiszen ha csak egy kicsit is beléjük mélyedünk, olyan világ tárul
elénk, mely felett, Wass Albert szavaival, valóban őrködik a nagybetűs Rend.