Bár ne lenne, mégis örökzöld témája rovatunknak az oktatás szó szerinti felszámolásának ismertetése, bízva, hátha halló fülekbe cseng vészkiáltásunk, hiszen ordítanunk kell a fájdalomtól, ha arra gondolunk, hogy punkba öltözött, műkörmeivel tollszárat rágcsáló, agyonpúderezett, szó szerint funkcionális analfabéta főiskolai hallgató is kaphat diplomát, akinek ha tanára azt mondja, írja fel a zárthelyire, hogy NÉV, SZAK, megszólal: „Elnézést! Évszak?”.

Nem kell ma már sem Madáchot, sem Huxleyt vagy Orwellt olvasni ahhoz, hogy rádöbbenjünk, a cél a torzban való gyönyörködtetés, amint erről egy főiskolai tanár névtelenül a szegedma.hu honlapon saját tapasztalatai alapján „Miért nem tud már röhögni sztoriján a főiskolai tanár? című glosszájában így számolt be:

„Egy vidéki főiskolán tanítok. Sajnos egyre gyakrabban meggyőződöm arról, a diploma és az intelligencia (ész) köszönő viszonyban sincsenek. Zh-t [zárthelyit - Ifj. T. L.] írattam az elsősökkel. A terembe belépve kiszúrtam egy „kislányt”, aki tök punkba öltözve, műkörmeivel a tollba kapaszkodva púderezte az orrát! Hát, nem mindegy, hogyan ír 0 pontos zh-t az ember lánya!

Na, miután „kigyönyörködtem” magam, mondom, írják fel a papírra, hogy NÉV, SZAK, és éppen folytatnám a sort, mire a kislány megszólal: Elnézést! Évszak?.

Gondoltam, nagy az Isten állatkertje, persze, a többiek sírva röhögtek, ő meg abszolút nem értette, hogy min. Mondtam neki, hogy igen, az évszakot kell felírni, a hónapot, a napot, a Duna vízállását Paksnál, a Barátok közt tegnap esti epizódjának öt soros összefoglalóját és a műkörmöse mobilszámát. Gondoltam, ennyi baromságra csak veszi a lapot. Tévedtem. Az tűnt fel, hogy mag a többiek a kérdésekre várnak, ő már buzgón ír, és láss csodát, minden adatot megkaptam, kivéve a vízállásjelentést, mert arra azt írta: "Tudom ám, hogy ez beugratós kérdés, mert Paks a Tisza mellett van.” Feladtam. Én már nem röhögök, amikor ezt a történetet mesélem. Diplomája lesz!”

Igen, diplomája, amivel ész nélkül is kereshet pénzt, így lehet belőle majdan akár oktatási államtitkár is, pláne politikus, s ha ez utóbbi, csak igazolni fogja Jókait, aki „Mire megvénülünk” című regényében száznegyvenhét éve így nyilatkozott róluk:

„Hiszen nincs is ennél a mi mesterségünknél [a pékségnél - Ifj. T. L.] szebb, gyönyörűségesebb, háládatosabb. Az Isten áldásával bánunk, a mindennapi kenyeret készítjük. A Miatyánkba a pékek is bele vannak foglalva: „Add meg minekünk a mi mindennapi kenyerünket!” Van szó még valahol a mészárosokról, a szabókról, a vargákról? No? Imádkozik valaki a húsért, a kabátért, a csizmáért? Hadd halljam! De a mindennapi kenyérért, ugye, imádkoznak? Hát a Ratsherrekről [városi tanácsosok, ma önkormányzati képviselők - Ifj. T. L.] szól-e valahol az imádság? No, mi? Ki tud róla? 

Valamely fiatal legény odavágott:

- Igenis: „De szabadíts meg minket a gonosztól!”.”

Mégis miért? Válaszul olvassuk Mikszáthot, az „Egy választás Magyarországon, vagy a körtvélyesi csíny” című, száztizennégy évvel ezelőtti regénye alábbi dialógusát, amelyben Kovinyi úr a gyakori körtvélyesi időzések alatt megismerkedett a legidősebb Röszkey kisasszonnyal, és egy szép napon beállított annak apjához, hogy megkérje kezét, miközben így mutatta be „üzleti filozófiájá”-t:

„A királyi tanácsos úr ünnepélyes arcot vágott, leültette Kovinyi urat, atyai hangon kikérdezte:

- És mire bazírozza öcsémuram, a házasságot?

- Hogy értsem ezt?

- Hát én úgy értem, hogy a házasság szentség, mindenesetre - és a kezeit dörzsölte és szemeit égre emelte (mert a nagyságos úr nagy katolikus). - Kétségen kívül szentség, de hogy is fejezzem ki magam korrekte, szükséges hozzá a "speiz" is.

- Na, természetesen - felelte Kovinyi nyugodtan.

- Miből akarnak élni?

- Egyelőre birtokomból és egyéb jövedelmeimből - felelte Kovinyi.

- Az önök megyéjében mostoha a föld. Mennyi az ön évi jövedelme?

- Jó esztendőben kétezer forint.

Az öregúr szaporán pislogott apró szemeivel.

- És rossz esztendőben? - kérdé mélabúsan.

- Rossz esztendőben háromezer.

- Hogy lehet ez? - ütötte föl a fejét élénken.

Kovinyi titokzatosan mosolygott, de nem felelt.

- Miképp érti? - ismétlé Röszkey. - Az ördögbe is, nem szeretem a rébuszokat találgatni.

- Beszélhetek bizalmasan?

- Magától értetődik.

- Ínséges esztendőben adományok özönlenek a vidékünkre, és én vagyok a kiosztó bizottság elnöke.

Röszkey a fejére ütött, mintha meg akarná magát büntetni, mintha azt mondaná magának: „Nagy szamár vagy, Röszkey, hiába vagy királyi tanácsos", de hangosan csak ennyit mondott:

- No, no.”