A Nagy
Éhínség

Történelmi
háttér: A nagy
éhínség (An Gorta Mór) 1845-1850. Az Ír szigeten addig nem ismert gombás
fertőzés elpusztította a burgonyatermés nagy részét és megfertőzte a
vetőburgonyát is. A források szerint csaknem egymillió ember halt éhen és
további félmillió a betegségek következtében hunyt el. Emiatt és a
kivándorlások következtében Írország népessége 8175000 főről a felére csökkent.
Az angol kormányzat jól-rosszul próbálta megoldani a krízist. A legtöbbek
szerint inkább rosszul kezelte a problémát, mint jól. Közönyösség, kapzsiság és
szándékos gonoszság jellemzi a legjobban az akkori földesurakat; kíméletlenül
elűzték a fizetni nem tudó, éhező parasztokat. Ez a történelmi epizód örökre
beleégett az írekbe. A csapást sosem heverték ki; és ez az esemény az előfutára
lehetett számos egyéb, tragikus eseménynek is.

*****

Felkelt
a szél meg a tenger,

És egy hullám is felkelt,

Szomorú évfordulón

Egy gyászos dalt énekelt.

Egy
öregemberről dalolt,

Kinek szívét gyász ölte meg,

És lelke elsorvadt, mint

A hulló falevelek.

Egy
ifjúról dalolt, kinek

Szívét fájdalom ölte meg,

Mikor elszáradt a tavasz,

S helyére tél érkezett.

Felkelt
a szél meg a tenger,

És egy hullám is felkelt,

Szomorú évfordulón

Duzzadt, míg gyászdalt énekelt. [1] 

A
Nagy Éhínség emlékműve, Dublin.

1850, március 22.,
Castlebar-tól 10 mérföldnyire északra.

- O’Hara bácsi… O’Hara bácsi! –
A fiú megzörgeti a korhadt faajtót. – O’Hara bácsi! Engedjen be! Én vagyok az,
Kevin. Kevin Gorman, Islandeady-ból.

Csend. Az eső meg csak egyre
esik. Hideg, gonosz eső, beszivárog a gyapjúing alá, be a bőrbe, a pórusokba.
Csak vacog az ember; a lába meg undokul cuppog a sárban.

A fiú félrehajtja szemébe lógó,
csapzott haját és újra elkezdi verni az ajtót.

- O’Hara bácsi! Kevin vagyok,
Thomas Gorman, a juhász fia! Engedjen már be, az Istenért, megfagyok idekint!

Valami megreccsen odabent. A
fiú odatapasztja a fülét a faajtóhoz. Furcsa módon a fa még hidegebb, és
nyirkosabb, mint a levegő. Micsoda átkozott március ez.

Újabb motoszkálás és csoszogó
léptek zaja. Reszelős hang, ahogy a rozsdás retesz kicsusszan a zárból, és
nyikorogva kitárul az ajtó.

Ott áll az öreg, hunyorogva a
kora délutáni tompa fényben. „Jézus szent anyja!” – gondolja a fiú. „Akár egy
hetvenéves aggastyán; és aligha lehet több, mint negyven.”

Tényleg rossz bőrben van az
öreg. Arcán, állán szürke borosta; nem olyan szép, ezüstös, mint a
tisztességben megőszült férfiak szakálla, de halálszínű, romlott – igen,
romlott – penészes kinézetű, kusza szőrszálak meredeznek mindenfelé. Haja már
alig van, amiket meg hord, azokat nem igazán lehet ruhának nevezni. Gönc az, csupa
ócska gönc; némely madárijesztőn különb rongyok lógnak. De hát szinte mindenkin
ez van – színehagyott, vacak, madzaggal összekötött, feslő rongyok. Meg valami
bocskorféle, amiből kilóg az ember lábujja, hiába a kapca.

De legalább az erdő széle szép,
ahol lakik. Még ha csak egy viskó is az a hajlék, ha háznak már nem is lehet
nevezni.

- Megismer, O’Hara bácsi? –
gombócot érez a fiú a torkában; s közben lerázza az agyagot a lábáról.

Talán fél percig nézi az öreg.

- Igen. Jól megnőttél, Kevin.
Igen, te vagy az. Megismerlek. Már pelyhedzik az állad. Sok éve nem láttalak.
Gyere be, ha már itt vagy.

Választ sem várva elfordul az
öreg és elcsoszog a tűzhely felé, leül nagy reccsenéssel egy székbe. A széken
kopott, szürke pokróc; az öreg fázósan magára teríti.

- Tedd be az ajtót magad után.
Ne jöjjön be ez a sátán hidege. Ott van víz, igyál.

Az asztalon lévő korsó felé
int.

Kattan az ajtó, ismét a helyére
csusszan a retesz.

Áporodott, füstös a levegő a
szobában, egy kicsi szoba, semmi több. Egy szoba: konyha, étkező és lakószoba
egyben. Mitől ne lenne füstös, meg büdös – gondolja a fiú – a tőzeg alig
pislákol a tűzhelyen, talán még nyirkos, a kémény meg nem szellőzik nyilván
jól. Aligha van az öregnek ereje, hogy felmásszon a tetőre, és kipucolja a
kéményt. De hol vannak a többiek? Hol vannak a lányok?

Ivott egy kis vizet a korsóból,
majd visszateszi az asztalra.

- Ülj le hát, Kevin. Mi szél
hozott.

Nem kérdezte, mondta:
közönyösen, mint akinek mindegy, mit hall válaszként.

- Hát – kezdte akadozva a fiú –
hát, hónapok óta kutattam maguk után, O’Hara bácsi…

- Hagyd már ezt. Hívj csak
John-nak, fiam.

- Jól van… John bácsi. Mi
elmentünk korábban, előbb, mint maguk, amikor már végképp nem volt mit enni.
Megrohadt minden krumpli a földön, és… hát apám jó barátja volt magának, jó
szomszédja. Sokat mesélt, együtt nőttek fel. Nem is kérdi, mi lett velük?

Pislant egyet-kettőt az öreg.
Hallgat egy percig. Aztán nyel egyet.

- Minek kérdezzem… Egyedül
jöttél, apád, anyád, bátyáid nélkül. Tudni vélem, mi történt. Egyedül jöttél.
Mennyi is vagy? Tizenhat?

- Még nem vagyok tizenhat, csak
júniusban leszek annyi.

- Leszel, leszel… hát persze.
Leszel… hát mondd, mi volt…

- Anya meghalt tavaly. Elvitte
a vérhas. Apám belehalt a bánatba; Thomas meg James azt mondták, kivándorolnak
Amerikába. Nem tudom, mi lett velük. Nekem azt mondták, menjek velük, de én nem
akartam. Azt mondtam nekik, hogy én itt maradok. Itt, Írországban. Erre azt
mondták, menjek el O’Garrech nénémhez, Corkba, de nem találtam sehol. A
szomszédok se tudták, idegenek voltak nekem azok is. Ezért kerestem magát.
Illetve magukat. Lily nénit. Meg a lányokat. Cathleent és… Maryt. John bácsi…
hol vannak a lányok? És… hol van Lily néni?

Nagyot nyel a fiú. Nehezére
esik kimondani a kérdést – a kérdést, amiért jött.

- Mi történt magukkal?

Eltelik pár pillanat, majd az
öreg borostás állával az apró ablak felé int. Apró az ablak, alig jön be valami
kis fény, hát persze; az átkozott angolok még az ablakra is adót vetettek ki!

- Odakint vannak. Eredj, ha meg
akarod látogatni őket… A tölgyfa alatt, balra a háztól. Megtalálod.

Egy percig még ül a fiú… majd feláll,
és igyekszik méltóságteljesen, lassan kimenni, holott rohanna, ajtót
feltépve-kirúgva rohanna, de fél… fél attól, amit látni fog. Erőt vesz magán,
és lassan megy, halkan becsukja maga mögött az ajtót.

Csend van odabent, csak a tőzeg
füstöl és pislákol a tűzhelyen.

Az öreg halkan dúdolni kezd.

Felkelt
a szél meg a tenger,

És egy hullám is felkelt,

Szomorú évfordulón

Egy gyászos dalt énekelt.

Egy
öregemberről dalolt,

Kinek szívét gyász ölte meg,

És lelke elsorvadt, mint

A hulló falevelek.

*****

Egy örökkévalóságig tartott,
amíg kibotorkált a szemerkélő esőben. Meglett a tölgyfa, a háztól balra, alig
tizenöt yardnyira volt… Három sírhant, rajtuk három egyszerű fakereszt.
Uramisten… Uramisten, ne! Ezt ne!

Nevek a kereszteken.
Girbe-gurba, esetlen betűk. Lily O’Hara… Cathleen O’Hara… és… Mary O’Hara.

Lily néni… Cathleen… és Mary…

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

szenteltessék meg a te neved;

jöjjön el a te országod;

legyen meg a te akaratod,

amint a mennyben, úgy a földön is.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;

és bocsásd meg vétkeinket,

miképpen mi is megbocsátunk

az ellenünk vétkezőknek;

és ne vígy minket kísértésbe,

de szabadíts meg a gonosztól!

Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség

mindörökké. Ámen.

Hangosan kezdte el
az imát, de már a második sornál zokogásba fúlt a hangja. És szép lassan csukló
dadogás lett belőle… úgy buktak ki belőle a szavak, ahogyan az eső hullt a maga
gyászos ritmusában.

Az égen a szürke
felhők megállás nélkül csak csöpögtek. Könnyeik ontották. Akárcsak Kevin szeme.
A két sírás között csak egy volt a különbség: az égben és a felhőkben se
sajnálat, se szánalom nem volt. Kevinben meg száz és száz érzés. Torokszorító
fájdalom, ezernyi kérdés, milliónyi emlék. Vagy talán az ég is így gyászolt? Látta
Kevint és úgy döntött, nem hagyja magára, de vele érez, és ezt így mutatja ki? Nem
tudni.

Lily néni… a finom zabsütemény,
Szent Patrik napján és Karácsonykor, meg Húsvétkor… Cathleen, az örökké
álmodozó, bohókás lány, aki arról ábrándozott, hogy majd eljön érte egy herceg,
vagy megtalálja a leprikónok aranyát a földben valami fa tövében elásva… és
Istenem! Mary… Mary.

Még gondolatban is borzalmas volt
kimondani a nevet. Mary. Drága Mary! Ez nem lehet…

Az álmok, a félelmek. A
titokban összeért kezek. Mary mosolya. Mindig úgy mosolygott, hogy a bal ajka
kissé feljebb állt, mint a jobb. A tizennégy éves Mary. A sötét szemöldökével. Ahogyan
szalad a mezőn, kacagva, vissza-visszatekintve, hogy ő, Kevin vajon utoléri-e.
Mary. Szerelmem.

Most itt van. A föld alatt, a
hideg, agyagos, sárga és részvétlen földben. Ez nem lehet. Ez hogyan lehet.
Istenem.

A környéken semmi virág nem
volt – hogyan is lett volna ilyenkor. Kis koszorút készített száraz hangafűből,
azt tette le Mary sírjára. Kicsi, kerek koszorú. Szép. Nincsen más. Megdermedt
a sír felett, megdermedt, akár az idő, amely néha csak áll, és nem akar
továbbmenni.

*****

- Láttad hát őket. Voltál
náluk.

Üres tekintettel rogyott le a
fiú a másik székbe, miután vagy fél óra múlva betámolygott a házba. Percek
teltek el, mire válaszolt. Tompán kongott az az egy szó, amit kipréselt
magából.

- Igen…

- Mary… elbúcsúztál tőle?

- Mary… Igen, én… Honnan tudja
John bácsi?

- Fiam… Kevin. Nem vagyok vak.
Vagy legalábbis nem voltam az.

- Mi történt… mondja el!

- Mi történt volna… semmi más,
csak az, ami máshol is történt. Az a kurafi Sir Palmer [2] elkergetett minket, meg
vagy két tucat családot még. Vihar volt… leromboltatta a házunkat. Kint
aludtunk a mezőn, meg az erdő szélén. Szakadt az eső. Nem olyan békés, mint
most… szakadt. A pokolból jött az az eső. Hideg volt. Élelem sem volt.

Eljöttünk ide, itt volt ez a
kunyhó. Kaptunk egy zsákkal abból a Peel kénkövéből [3], nem
is tudtuk, mit kezdjünk vele. Olyan volt, mint a sárga kavics. A fogunk tört
bele. Cathleen tüdőgyulladást kapott, Lily az éhezéstől és a bánattól gyengült
el. Mary meg… Mary…

- Igen?

- Maryvel kolera végzett. Nem
volt jó a víz, a kutak mind fertőzöttek voltak. Azt mondták, szerezzünk friss
vizet… friss vizet… mi volt itt friss… Semmi. Poshadt volt a forrás is.

Megmondhatom most már, említett
téged, Kevin. Lázában említett. Téged. Tavaly novemberben temettem el.

Csend. Nyomasztó nagy csend; a
fiú lehorgasztja a fejét. Fogát csikorgatja, látszanak az izmok az állán; öklén
fehér a bőr, de könny, könny az már nincsen az arcán.

- Tudsz már mindent. –
sóhajtotta az öreg. – Mindent, amit kell. Minek jöttél ide? Sejthetted.
Sejthetted, mi van itt.

- Tudnom kellett. – felelte a
fiú tompán.

- Most már tudod. És most mihez
kezdesz?

- Mihez kezdjek John bácsi…
maga mihez fog?

- Én, fiam? Én… Mihez kezdenék.
Ülök, és várok az elmúlásra. Majd ások egy sírt… Lily mellé… a lányok mellé…
belefekszem, aztán majd befed az avar. Nekem mindegy már. Csak együtt akarok
lenni a lányokkal és Lilyvel. Örökké.

Újra csend, lassan kihűl a
kandalló is. Keserű a füst, mintha zöld gallyat, vagy füvet szórtak volna a
tűzre. Keserű a szag, akárcsak a két ember. Keserű, mint az élet. Keserű, mint
a sors.

Hirtelen felpattan a fiú.

- Megyek John bácsi. Isten
áldja magát. Köszönöm.

Zörögve feláll az öreg.

- Hova mész… mit csinálsz.

Megint, mintha nem is kérdezne,
csak mondana valamit. A hirtelen fellángolt emlékekből visszasüllyedt az üres –
a látszólag üres – közönybe.

Vérbeborult szemekkel csap az
asztalra a fiú, akkorát szól az ökle, mint a mennydörgés. A korsó és a bögrék
táncra kelnek az asztalon.

- Hogy hova? Még kérdi, hogy
hova?! Angol, rohadt fattyakat ölni, odamegyek! Ha maga már csak ül itt, és
csak siránkozik, jajgat, mint egy szopós borjú!

Az öreg lassan támaszkodik
eres, reszkető kezével az ócska asztalra. Öreg, vizenyős szemével nézi a fiút.
Türelmesen. Vagy talán inkább úgy, mint aki már mindenbe beletörődött. Nem
sértődött meg a fiú indulatos kirohanásán.

- Papnak szánt az apád… -
kezdi, de a fiú közbevág.

- Na és mit tud tenni egy pap?
Egy katolikus pap? Mondja, John bácsi, igaz Istenére, mit tud tenni?! No, mit?
Mondja hát!

- Imádkozni, fiam. Szívből. Imádkozni.
De ahhoz idő kell. Idő. Benned még ott él a harag, a bosszú…

De én meg gyenge vagyok már. Igazad van. Menj. Menj! Menj, és bosszuld meg.
Bosszuld meg Maryt, Lilyt, Cathleent, mindenkit! Úgysem tudlak eltéríteni és
nekem is nyugtom lesz… nem tudom, sikerrel jársz-e… de… Hagyj most… hagyj
magamra.

Hallgat a fiú. A szégyen
hallgatása ez, de nem tudja, mit is mondjon erre.

- Köszönöm John bácsi. Isten
vele!

- Ne köszönd. Ne köszönd… azt
mondtam, amit hallani akarsz… utána halsz te is a többieknek. Én nem tudom, én,
a vénember, a buta paraszt, hogy jól van-e ez így… én nem tudom. De Isten
veled.

Visszaült a székébe, és az
utolsó szavakat már a becsapódó ajtónak mondja. A fiú már nem hallotta őket.

És az öreg folytatta a
dúdolást:

Egy
ifjúról dalolt, kinek

Szívét fájdalom ölte meg,

Mikor elszáradt a tavasz,

S helyére tél érkezett.

Felkelt
a szél meg a tenger,

És egy hullám is felkelt,

Szomorú évfordulón

Duzzadt, míg gyászdalt énekelt.

Az eső meg esett tovább.
Hidegen és kegyetlenül. Elmosva Kevin nyomait, elmosva szinte mindent; csak az
öreg John O’Hara maradt ott a viskóban, és dúdolgatott a halottainak.

Kép 1849-ből, Bridget O’Donnell és két gyermeke