Rend |
I. Programozott napkitörések szavatolják a rendet, páncélozott harci járművek őrzik a vasfegyelmet. Gömbcsuklók olajozódnak minden másodpercben, betonbunkerek ajtaja nyílik és zárul. Nem pihen el sohasem elborult zajgása a motoroknak. Földön, égen keskeny cafatokra tépdelik a csendet hörgő rakétasilók. Temetetlen munkagépek falják fel a sírhelyeket, miközben kivetítve az égre, optimista szózatok fricskázzák a kéket. Nyegle ideál-lumpenek hétközi körmenetben, mozgalmi dalok folyondárjaiba tekeredve felszedik és újratelepítik a taposóakna-mezőket a balkáni frontokon. Külön seregben e kitaszító világ konokul reménykedő árvái hömpölyögnek, torkukra forrt kiáltásaiktól hangos a tér: béklyó helyett kenyér! A struktúrák magabiztos éllovasai szélárnyékos óvóhelyeikről hirdetik az igét a másnaposságtól fellazult nagyérdeműnek, mely őrjöngve éljenez, s ütemes tapsaitól megremegnek a gyárudvarokon száradó gyapotkötegek. Itt-ott, szél indázta szemétlerakat csapódik a kirakat üvegeinek, s belül, a kongó légüres térbe ágyazott riasztórendszerek felneszelnek. Tetszhalálba merevedett áramköreik sivítva élesztik fel az örök-éber biztonsági elemeket. Sehol egy ember. Csak a fegyelembe tekeredett vezetékek villámai csapdossák vadul az elárvult díszleteket. II. A zsongító fény meleget lop a fákra, ködöt oszlat az áprilisi szél. Bokor árnya mögül ártatlan neszezés hallik: szarvas lép ki az útra, óvatosan kémlel körbe, büszke fejét emeli. Remegő orrán még harmat rezdül. Hátra, s körbe pillant, deres patája dobban avarra. Pattan a pillanat s véget is ér, amikor eliramlik. Öreg tölgyfa mögött erdei ember. Őszülő bajsza alatt elmosolyodik: így megy ez már sok tavasz óta, hogy mindig kikopik belőlünk a tél. Rejtekutakon járva újra meg újra mondja az ég a régi mesét, mely az élet rendjéről regél: Minden ér lüktessen! Vén fák kérge alól friss nedv csörgedezzen! Hajnali szép álmunk meg sose repedjen! Becses bölcsőinken, napunk arany arca végig megpihenjen! Akkor talán majd a béke is ránk dereng végre. A kobzos ujja újra végigsimít a szépre feszített húrokon. Nem dalol árnyról soha többé, nem méláz omló hantokon pillantása, s felderül arca, ha a nyájas egekre tekint. |