Közöny
A vaksötétben, hogyha felriadtam,
hiába szóltam, nem felelt anyám.
Alig volt gondja, mondják, énmiattam;
ott élt a város másik oldalán.
Csak néha jött el, aztán elfelejtett,
milyen volt akkor, már nem is tudom.
Egyszer még láttam, ült az ablak mellett
egy szörnyű zajjal induló buszon.
Később úgy hittem, majd csak megtalálom,
de nem kerestem s ő ma sem keres.
Maradt, mint olykor visszatérő álom,
amelyben hinni mégsem érdemes.
Öregszem lassan, ő talán már vénül,
az ember enyhül, sajnál, megbocsát;
van mit nem ért, de elfogadja végül,
s nem gyűri érte hűvös homlokát.
