Aranylant

Ha az ember írországi verseket
akar olvasni, meg kell küzdenie a bőség zavarával. Szebbnél szebb verseket
találhatunk, lelkesítőket és elszomorítóakat, vidámakat és bánatosakat, mosolygósakat
és keserűket, elgondolkoztatókat és egyszerűeket, olyanokat, amelyektől az
ember elneveti magát,
és olyanokat is, amelyektől elfacsarodik a szíve. Találni olyat, hogy imára
kulcsolom a kezem, és olyat is, ami arra késztet, hogy kardot rántsak. Tulajdonképpen
mindenfélét. A kitűnő költők száma is olyan nagy, hogy igen nehéz kiválasztani
párat közülük.

Három költő, három fantasztikus vers, három látásmód, három különböző stílus,
és talán ezernyi érzés, hangulat és értelmezés. Hogy mi a közös bennük? Mind a
három ír, költő, forradalmár és hazafi volt, mindegyiküket kivégezték a Húsvéti
Felkelés után. És mindegyikük versében megjelenik a halál gondolata, felsejlik
az előérzet – kinél erősebben, karakteresebben, kinél homályosabban. Mindegyik
versben megjelenik így vagy úgy az élet, és megjelenik a halál. Élet és halál –
smaragd és vér.

Az, hogy a smaragd, vagyis a
zöld az életnek a színe, teljesen egyértelmű; az viszont talán kissé furcsának
hathat, hogy a vérrel, a piros színnel kapcsolatban én a halálra asszociálok.
Ám ne feledjük, hogy ebben az esetben a vér nem az erekben lüktető, éltető
folyadék, hanem a kiontott vér, amely
a halállal, méghozzá az erőszakos halállal egyenlő.

A
verseket olvasva, utána nézve a keletkezés körülményeinek, az írók életének és
a történelmi korszaknak, összehasonlítva egymással az írásokat akár szubjektív
módon is, nagyon, de nagyon sok minden elárul mind a költőkről, mind az emberekről,
az ír lélekről és gondolkodásmódról, és egyáltalán az egész akkori éráról.

Szomorúvá
tett a világ szépsége,

E szépség, ami elmúlik majd;

Néha szívem örömtől reszketett,

Ha szökkenő mókust láttam a fán,

Vagy piros katicát a fűszálon,

Vagy kisnyulakat az esti mezőn

A lenyugvó nap fényében,

Vagy zöld dombot, hol árnyak sodródtak,

Csendes dombot, hol hegyi ember vetett,

S nemsoká arat; a Menny kapujához közel;

Vagy meztelen lábú gyerekeket a tenger

Homokján apálykor, vagy, ahogy játszanak

Connacht városkáinak utcáin,

Boldog és ifjú teremtmények.

Aztán a szívem azt mondta:

Elmúlnak mind,

Elmúlnak, változnak, meghalnak, s nem lesznek,

A fényes és zöld, boldog és ifjú teremtmények;

És továbbmentem utamon

Szomorúan. [1]

Minden
dala pár szó volt

Az örök dalban,

Hárfahangban fuldokolt,

Hosszan s hangosan.

Csak
egy szó – ez volt, mit tett,

Egyedül kiáltva,

Éj-visszhang sem rezzent meg

Örömre, gyászra.

S
borzongva halljuk a dalt,

A hárfa hallgat,

És tette visszhangzik majd,

Mikor felvirrad. [2]

Utam durvább, mint a halál,

De a lábam el
nem téved,

Sötétségben is
rátalál,

Mivel az a
legsötétebb.

Kár előtt akadály legyen,

Hogy lássuk,
míg áll a világ

A vérfoltot a
kereszten,

S Krisztus
töviskoronáját;

De zárva lesz
verem és ég

Az előtt, ki
elveszt mindent,

Nincs neki
nap, se sötétség,

Nem kap
végest, se végtelent;

S ki egy kis
virágban látja

A trónt s a
harci szekeret,

Veszélyben
lesz attól fogva

Örök éjben
vakká lehet;

S ki meghallja
egy kis névben

Ahogy az ég
hétszer dörög,

Annak szíve
lángként rebben

Pokol s menny
kapui között.

Mert én láttam
dicső tested,

A virágzó bot
csodáját,

És arcodban a szépséget,

S benne Isten
glóriáját,

És a dübörgést
hallottam,

Dörgő jóslat zengte neved,

S lelkemből kiszabadultan

Felszálltak a vers-fellegek.

Én akartam sötétséget,

Magam járok sivár úton,

Ám harcolok, hogy a fényed

Kis szikrája megmaradjon.

S mikor itt kell, hogy hagyjalak,

Nehogy földbe zárd a lelked,

Fényes
galamb, tárd ki szárnyad -

De utam a legsötétebb. [3]

Számos
szempontból össze lehet vetni ezeket a verseket, és úgy gondolom, érdemes is
összehasonlítani őket egymással, párhuzamokat, hasonlóságokat és különbségeket
keresni bennük.

Talán
ha a „fény és árnyék” motívummal kezdeném, az lenne a legszerencsésebb, hiszen
ez a legszembeötlőbb, nekem legalábbis.

Mindhárom
versben szerepel az élet és az elmúlás, ahogyan azt már fentebb említettem, de
mindegyikben más szinten jelennek meg.

Számomra
a legreménykedőbb hangvételű MacDonagh verse. A vers vége az, ami kifejezetten
optimistán cseng, különösen az utolsó két sor:

Ez
tisztán a remény, a bizakodás, sőt megkockáztatom: a bizonyosság hangja; hogy
fennmaradnak a tettek és tovább él azokban a költő, „amikor felvirrad” – azaz
amikor Írország végre szabad és független állam lesz.

Érdekes
adalék ehhez a vershez, hogy eredetileg nem ez volt a címe. MacDonagh még
1903-ban írta, akkor a „William Rooneynak”
címet adta neki, ám tizenegy évvel később megváltoztatta a címet, hogy ne
legyen annyira személyes jellegű, inkább általánosságban szóljon az emberekhez.
Egyesek úgy gondolják, hogy ez egyfajta búcsúbeszéd, sírfelirat lehetett
MacDonagh részéről, ám erősen kérdéses, hogy volt-e ilyen szándéka. [4]

Perarse
verse lényegesen melankolikusabb, szomorúbb hangvételű: tele van lemondással,
bánattal és belenyugvással.

A fény
itt is megjelenik, főleg a zöld, - Írország színe – a vidámság, az élet
szimbólumai, a kedves kis állatok, mint a katica, a mókus és a nyulak, a
játszadozó gyermekek, sőt, maga az újjászületés is, - gondoljunk csak arra a
csendes dombra, ahol a „hegyi ember vetett” – de mindez olyan módon jelenik
meg, hogy még jobban felerősíti a szomorúságot, amit az ember akkor érez,
amikor biztosan tudja, hogy mindezek a dolgok megváltoznak, elmúlnak, és előbb,
vagy utóbb, de eltűnnek világunkból. Abból a világból, amit szeretünk, amit
megszoktunk, amiben élünk.

Itt
talán a beletörődés a legerősebb, még akkor is, ha egy egészen egyszerű
kijelentő mondattal zárja a költő verset – mindenfajta felkiáltást, teátrális
hangoskodást mellőzve:

A három
közül látszólag, vagy első olvasatra egyértelműen Plunkett verse a legsötétebb
hangulatú, hiszen erre már maga a vers címe is utal, maga a szó – a még
konkrétabb „halál” mellett – többször is megjelenik, végigvonul az egész
költeményen.

Mindezek
ellenére számomra mégsem annyira szomorú a hangvétele, mint Pearse verse. És
semmiképpen sem lemondó, és sokkal kevésbé beletörődő. A remény itt
markánsabban jelenik meg, mint Pearse versében, habár messze nem olyan
reménykedő és bizakodó a hangnem és a szóhasználat, mint MacDonagh-é.

A
legszembetűnőbb nekem ebből a szempontból a féltés,
ami leginkább az utolsó versszakban jelenik meg. Aligha lehet mással
magyarázni, mint Grace-hez fűződő szerelmével. Az egész utolsó versszak
valószínűleg hozzá szól: bár ő, a költő elmúlik, eltávozik, de azt szeretné, ha
nem lenne bezárva az a „galamb” – szárnyaljon csak tovább és éljen, mert ez a
világ rendje.

Ha már
a halálnál és az elmúlásnál tartunk, érdemes elgondolkozni azon, vajon
készültek-e a halálra, esetleg előre látták-e, érezték-e sorsukat? Mindegyik
költő viszonylag fiatal volt; noha Plunkett esetében érthető a sötét hangulat,
(amely azonban, megjegyezném, egyáltalán nem jellemző költészetének egészére,
mondhatni igen kevés versében jelenik meg a halál gondolata, ebben a formában
legalábbis) hiszen gyógyíthatatlan tüdőbetegségével tisztában volt, kivégzése
előtt nem sokkal csupán néhány hónapot jósoltak neki az orvosok.

Azonban
az a fajta halál, amelyről Plunkett a versében ír, teljesen más. Ő megtalálja a Sötét Utat, el sem
tévesztheti, mert az az út a legsötétebb
– azaz feketébb minden másnál, ráadásul, azt az utat ő maga választotta: „Én akartam sötétséget, /

Magam járok sivár úton”.
Eredetiben és szó szerinti fordításban ez jobban érthető: „Now I have chosen in the dark / The desolate way to walk alone”
(Most én választottam azt, hogy a sötétben egyedül járjam a sivár utat). Tehát
ez mindenképpen egyfajta sors, amit nem kerülhetett el, amit ő saját maga
választott, ismerve tetteit, tudva annak következményeit. Ám a remény mégis
megjelenik, és ahogyan azt már említettem, a féltés és az óvó gondoskodás is –
amely végül is erősebb kell, hogy legyen, mint a halál.

Talán
csak Pearse-nél érzem az elmúlás miatti elhagyatottságot és szomorúságot; aki
37 évesen írta a versét, és ebben a korban azért még nem készül az ember –
tudatosan legalábbis – a halálra. Hacsak nem látja előre a sorsát. Amikor
megírta Az Utazó-t, javában zajlottak
a Húsvéti Felkelés előkészületei, és lehetett akármilyen idealista is – szemben
például a jóval racionálisabb Connollyval – azzal nyilvánvalóan ő is tisztában
volt, hogyha elbuknak, akkor számukra nem lesz kegyelem.

MacDonagh
esetében teljesen másként jelenik meg az elmúlás gondolata. Biztos vagyok
benne, hogy ő is készen állt a halálra, elfogadta, mint elkerülhetetlent, de
annyira mégsem várta, mégsem törődött bele, mint Pearse.

Amikor
ezt a verset írta, még szó sem volt a Húsvéti Felkelésről, mindenesetre érdemes
megjegyezni, hogy a vers utolsó sora megegyezik MacDonagh egy színjátékának
címével: Amikor felvirrad (When the Dawn is Come). A darabot
1907-ben írta, egy évvel később mutatták be az Abbey Színházban. További
érdekesség maga a színmű tartalma: hét ír felkelőt végeznek ki benne, akik
fellázadtak a Brit zsarnokság ellen. És ez tulajdonképpen valóra is vált kilenc
évvel később…

Különös,
hogy maga a vallás, a hit, a kereszténység csak kettejüknél jelenik meg Pearse
és Plunkett verseiben, méghozzá konkrét utalások formájában.

Pearse-nél
megjelennek az újjászületés szimbólumai, méghozzá a vetésben és az aratásban,
kiegészítve „A Menny kapujához közel”
szavakkal. Plunkett többször is használ Bibliai utalásokat, tulajdonképpen hat
versszakon át – tehát a vers nagy részében - ívelnek gondolatai hitével
kapcsolatban.

Számos
érzelmet említettem, amelyek megjelentek ezekben a versekben, ám egyet sehol
sem találtam: és ez a félelem. Az nem
jelent meg semmilyen formában. Mindegyik költő érezte valamilyen szinten, hogy
mi vár rá, mindegyik tudta, hogy meg fog halni – méghozzá erőszakos halállal –
és mindegyik vállalta a vértanúságot. Félni azonban egyik sem félt.

Azt
hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy Plunkett, Pearse és MacDonagh egyaránt
kiérdemli az „írek Petőfije” címet. Annyi párhuzam található a mi nemzeti
hősünk és költőnk, valamint a három forradalmár, a hazája szabadságáért életét
adó, magas és nemes szinten író költő között, hogy a „tollal és karddal”
egyaránt harcoló hősök palettáján mindegyikük méltó helyet kell, hogy kapjon.
Nem csak írországi, de világviszonylatban is.

Elharsogják kelettől nyúgatig,

S a zsarnokság velök megütközik:

Ott essem el én,

A harc mezején”

[1]
The Wayfarer.

[2]
Of a Poet Patriot.

[3] The Dark Way

[4] Sara Goek: The Poetics of Cultural
Nationalism

[5] Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet…
(részlet)