Amint már Gárdonyi Géza
megjegyezte, ha kritikusainknak a sasról kellene írniuk, azt írnák meg, hogy
ekkor meg ekkor, itt meg itt mennyire alacsonyan száll és milyen sáros a lába,
de sohasem azt, mitől sas a sas, vagyis hogy ítészeink, tisztelet a kevés
kivételnek, mindig csak a szöveget vizsgálják, sohasem a tartalmát, így csak
filológusok, mintsem filozófusok, választ adva ezzel arra a kérdésre, miért
olyan kevés a jó irodalomtankönyv?

Ha
volt tanár-írónk, aki egész életén át küzdött e szellemiség ellen, akkor az
Szabó Dezső volt: e tárgyú, gyilkosan ironikus, maróan szatirikus levelei,
regényei, közéleti publicisztikái egész köteteket töltenek meg, melyekben, túl
azon, hogy (az író Kállay Miklós találó szavaival) mindig a „pamflet
Michelangeló”-jának bizonyult, kérlelhetetlenül ízeire szedte az általa csak
„meggárgyultak”-nak nevezett filológusokat.

Erre talán a legjobb példa az általa csak „Csir Csár tanár úr”-nak gúnyolt
Császár Elemér(1874-1940) egyetemi tanárhoz, irodalomtörténészhez írt, a
„Virradat” 1921. február 10-i számában megjelent nyílt levele, amelyben a
„szobatudós” részletekben való túlságos kutakodási szenvedéllyel párosult
adatközpontúságát és hatásvadászatát kárhoztatta (aki ezért nem érti az ő akkor
megjelent regénye, a „Csodálatos élet” „minden szépet szerető magyar ember
magyarságában” olyan „hatalmas lendítést jelentésé”-t), továbbá Babits Mihály
művészetéről a „Pávatollak” című verseskötete és a „Halálfiai” című regénye
alapján az általa kiadott „Kritikai füzetek” közül az elsőben (Filozopter az
irodalomban, 1929) közölt, benne csupán szobatudós rímkovácsot láttató vérbeli
pamfletje.



Kezdjük az elsővel, amelyben Jonathan Swift remekét, a „Gulliver utazásai”-t
megszégyenítő hangszereléssel kívánta leleplezni a kortársai közül a szellemi
beszűkültség és tehetségtelenség szerinte talán még Pintér Jenőt és Horváth
Jánost is alulmúló megszemélyesítőjét, „Csir Csár tanár úr”-at, pamflethez illő
kezdéssel:



„Megnéztem, hát egyik budapesti lapnak egy régibb számából volt egy darab,
amelyen te, kedves Csárkám, a Csodálatos élet-re kiöntötted epécskéd nem
közönséges hőségét. Azért nevezem nem közönségesnek, mert nálad, édes Csárkám,
a központi idegrendszer is epébe fejlődött. Én magam jót kacagtam kondenzált
mérgeden, de a szakácsném kijelentette, hogyha három hónapon belül nem felelek
neked, akkor nem főz több csokoládés rizskását, s ez a fenyegetés vis maior
számomra. És mivel a dolognak személyes vonatkozásán kívül, ami teljesen
lényegtelen és inkább felderítő, van egy általános szempontja is, talán a
közönség számára se lesz hiábavaló a válaszom.”



De mi baja volt a tanár úrral, kérdezheti az olvasó s máris válaszol: ő és a
műveit megjelentető sajtó az irodalomban csak a formákat kutató, esztétikai
értékeket meg nem látó és láttató filologizáláson túl sziklaszilárd magyar és
keresztény értékrenddel nem rendelkezése miatt megvetendő:



„Édes Csárkám! Minden új erejű tehetségnek minden irodalomban megvolt az az
akarattalan sajátsága, hogy a szellemi impotenseket és kis gonoszokat maga
ellen zúdította. Irodalomtörténetileg tehát mérgeskedésed teljesen megokolt és
szabályszerű jelenség. A baj nem is az, Csárkám, hogy te regényemet, amely
olyan hatalmas lendítést jelent minden szépet szerető magyar ember
magyarságában, te a te kis maszatos csápjaiddal körülbabrálod. A baj ott van,
hogy ezt egy keresztény magyar lapban teszed, amely egymás után reklámoz be
zsidó írókat a magyar közönség figyelmébe, tép meg magyar írókat, és azt hiszi,
hogy keresztény magyar politikát csinál. Nem az a baj, hogy engem ütnek, értsd
meg jól, Csárkám! Én olyan erős vagyok, hogy a támadások csak reklámot
jelentenek számomra. Hanem az a baj, hogy az illető lap és több más magyar
laptársa öntudatlanul és sokkal hathatósabban folytatja azt az
irodalompolitikát, melyet A Hét, a Nyugat, a Világ oly tudatosan és ügyesen
csinál. És hol ennek a bajnak a gyökere? Honnan jön az, hogy te, Csárkám,
akinek szellemi képességeit, ha szabad ilyen humort keserítenem különben igen
tisztelt személyed mellé, még arra sem képesítenek, hogy egy közepes forgalmú
kávéházban a luxusadót jegyezgesd, a magyar művészeti és irodalmi életben olyan
állásokat töltesz be, amelyekben igen sokat lehet használni és igen sokat
ártani.”



Végül egyenesen arra kéri, távozzon a köreivel elfoglalt helyekről:



„Kérésem igen rövid és logikus. Gyűjtsd össze, Csárkám, kongeniális barátaidat,
rohanjatok nekem, üssetek engem, egész életetek végéig engem bántsatok, én azt
pirospozsgás jókedvvel fogom elbírni, de távozzatok azokról a helyekről,
amelyeket elfoglalnotok akár magyar, akár keresztény, akár irodalmi, akár
művészeti szempontból egyenesen lelkiismeretlenség.”



Az örökösen csak elemezni képes, a tárgyaknak mindig csak a formáját, de
sohasem az anyagát vizsgáló filológusok és irodalomtörténészek közül tehát
leginkább ő volt velük foglalkozó pamfletjeinek céltáblája, illetve kollégái
közül Horváth János (1878-1961) és Pintér Jenő (1881-1940), hiszen szerinte
mindhármuk



„végtelenül szűk szellemiségű s inkább vakond típusú lelkialkat: a széles
horizontoktól, az emberi problémák egybelátásától, a természet és emberiség
nagy hívásaitól, a magyar faj mélységeinek csak megszimatolásaitól is
borzadással bújik el, mint a világosságtól a svábbogár. De van szorgalma,
kitartó vak akarata, mely, mint egy üres tehervonat, fáradhatatlan zakatolással
zötyög át egész életében. Szociografál naponta tizenhat órát. Külön kartotékba
címkézi az éhes hasakat, a beteg tüdőket, a rokkant lábakat.Ha Vörösmarty azt
írta: a tó befagyott, német hatás volt, mert Goethénél is összeszilárdul null
fokon alul a víz. Ha Arany azt írta: Isten, segíts, az megint német hatás volt,
mert 1117-ben egy reichenaui szerzetes, aki eddig hibás állítás szerint 1086.
július 2-án Altenburgban született, pedig az ő helyes felderítése szerint 1086.
július 4-én lélegzett be először a világba, szintén így kezdte imáját.”.



Persze nemcsak ezért pellengérezte ki oly sokszor „Csir Csár tanár úr”-at,
hanem azért is, mert az műveit rendre elmarasztalta: jelen levele székely
meseregényéről, a „Csodálatos élet”-ről írt kritikájára (Katholikus Élet, 1921)
volt válasz, de ugyanígy elverte a port előzőleg már „Az elsodort falu”-n is (
Budapesti Szemle ,1919), majd a „Mesék a kacagó emberről” (Magyar Múzsa, 1920),
az „Ölj!” (Uj Nemzedék, 1922), a „Segítség!” (Uj Nemzedék, 1927) című kötetein,
így például az utóbbit „vallásgyalázás, osztály elleni izgatás és közszemérem
elleni vétség címén” egyenesen az ügyészség figyelmébe ajánlotta, viszont ő sem
maradt adósa: a „Segítség!”-ben Herendy tanár úrban őt, Horváth Jánost Sárkány
tanár úr, Pintér Jenőt pedig Maczuga főigazgató alakjában parodizálta, „Az örök
Karácsony” című elbeszélésében pedig valamennyiüket.



Folytassuk ezután filológusokat leleplező pamfletjei közül a másodikkal,
amelyben Babits Mihály művészetének akarta megadni a kegyelemdöfést, amiért a
„Pávatollak” című verseskötete és „Halálfiai” című regénye csak egy szobatudós
filozopter életidegenségének testamentuma, hiszen írója számára „a cigányok nem
cigányok, hanem olyanok, mintha Négyesy professzor külön e célra nemzette volna
őket egy szemináriumi gyakorlaton”, eszünkbe juttatva a dalt, hogy „Fehérvári
csárdában / Ecet ég a lámpában”, így folytatva:



„Az olvasó megesküdnék, hogy szerzőnk nemcsak mulatást, nemcsak cigányt,
nemcsak bort nem látott soha, hanem még egy olyan téglát sem, mely valaha
kocsma falában volt. És valószínű, hogyha szerzőnk egy valóságos élő ibolyát
tesz az orrához, nem érzi szagát, nem látja színét és alakját. Hanem akkor vesz
egy többnyelvű szótárt s megnézi az ibolya neveit a különböző nyelvekben. Aztán
keres egy jófajta bibliográfiát és hetekig tanulmányozza, hogy különböző
irodalmakban és korokban milyen szerepet adtak az ibolyának. Ekkor aztán becsap
minden könyvet s nagy fölényesen könyv nélkül kezd doktorálni az ibolya
szagáról, színéről stb.”



Tanulságul hangsúlyozzuk, nem azért idéztük „Az elsodort falu” íróját ilyetén,
hogy iménti idézeteivel az irodalomtörténet-írásban általa joggal kifogásolt
hiányosságai miatt kipellengérezzük mi is Császár Elemért, akinek számos
szaktanulmánya s irodalmi szövegkiadása (Firenzei prerafaelisták, Faludi Ferenc
költészete, Ányos Pál versei, Kisfaludy Sándor, Deákos költők, A magyar regény
története, A magyar irodalmi kritika története a szabadságharcig, A magyar
dráma története Kisfaludy Károlytól a szabadságharcig) mindmáig maradandó
érték, vagy Horváth Jánost, aki szintúgy kimagasló művekkel gazdagított
bennünket (Aranytól Adyig, A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig, A
magyar irodalmi műveltség kezdetei Szent Istvántól Mohácsig, A magyar irodalmi
műveltség megoszlása. Magyar humanizmus, Rendszeres magyar verstan, A
reformáció jegyében. A Mohács utáni félszázad magyar irodalomszemlélete), nem
is szólva Babits életművéről, hanem hogy rámutassunk, a bennük kifogásolt
filológus szenvedély korántsem feltétlenül eszköze az irodalom
megszerettetésének.



Legfőbb kifogása az volt nemcsak velük, hanem általában irodalomkönyveinkkel
szemben, hogy a bennük túltengő historikusság, életrajzi-könyvészeti, kor- és
nyelvtörténeti, stilisztikai aprólékosság inkább akadályozza, semmint elősegíti
íróink, költőink alkotásai gondolatiságának megismertetését és
megszerettetését, s ezzel korántsem állt egyedül a tanártársadalomban,
így1937-ben például Kelemen Krizosztom pannonhalmi bencés főapát a középiskolai
törvényjavaslat képviselőházbeli tárgyalásán kifejtette, mennyire káros az
iskolai műmagyarázatok zöme (élükön az akkoriban országosan használt, általa
különösen is kifogásolt Lehr Albert és Riedl Frigyes-féle Toldi-kommentárral),
hiszen ezek a remekművektől „tökéletesen és véglegesen elveszik” a gimnazisták
kedvét.



Amint már Gárdonyi Géza megjegyezte, ha kritikusainknak a sasról kellene
írniuk, azt írták meg, hogy ekkor meg ekkor, itt meg itt mennyire alacsonyan
szállt és milyen sáros volt a lába, de sohasem azt, mitől sas a sas, vagyis
hogy ítészeink, tisztelet a kevés kivételnek, mindig csak a szöveget
vizsgálják, sohasem a tartalmát, így csak filológusok, mintsem filozófusok,
választ adva ezzel arra a kérdésre, miért olyan kevés a jó irodalomtankönyv?