Egyéni sorsok: Joseph M. Plunkett és Grace
Gifford

1.
rész: Az esküvő

A szavak szívemből élnek

S dalolnak, erejük tapaszt

Be sárkányszájakat végleg,

Vagy elhoz egy régi tavaszt.

Felnyitják s bezárják ismét

A szörnyű bölcsesség-kutat,

Így csak az lesz az ajándék,

Mit vad szépséged megmutat.

Szemeid
boldog tavaszok, 
Sárkányerőt rejt a hajad,
Ifjú lelkedben ámulok, 
Hol titkos bölcsesség fakad;
De nincs szó, mi elmondhatja,
S hiába szól a dal szépen,
Hol szíved szárnyait kitárja
Szerelmed vad szépségében. [1] 

A Kilmainham börtön
kápolnája

A
Kilmainham fegyház kápolnája, Dublin, 1916. május 3., este 8 óra.

Egyszerű kis kápolna, de szép;
szép a maga egyszerűségében. És ha összehasonlítjuk a szürke kőből emelt, hideg
és magas, vastag falakkal, a sivár és poros börtönudvarral, hát maga a
Mennyország.

Főleg a raboknak.

Kis terem; az oltár a falba
mélyesztve, mögötte egy nagy ablak, megvilágítja magát az oltárt hátulról.
Fölötte a magasban még három ablak, és még kétoldalt, mellette. És még kettő,
az oltárra merőleges falon.

Elegendő fény a sötétségben. Aki
itt keresi Istent, az megtalálja. Semmi hivalkodó díszítés, semmi cikornya; se
csipketerítők, se színes szentképek, mint a gazdag egyházközösségek
templomaiban. Csak egy gyertya világít. Este sötét van – sötétebb, mint más
templomban. Kell, hogy valami világítson az Úr fényén kívül.

Az oltárral szemben pár sor
egyszerű fapad. Elég ennyi, ide úgyse járnak sokan. Aki nem tud leülni, hát áll
majd. Kibírják.

Emberek is vannak a kápolnában,
hát hogyne lennének. Elvégre ez az Isten Háza, de azért van, hogy az emberek
odamenjenek imádkozni, könyörögni, misére, temetéskor. És akkor, ha esküvőt
tartanak. Ez utóbbi nem éppen gyakori dolog, ezen a helyen. De most éppen
esküvő van. Itt van Joseph Plunkett, a vőlegény. Rabruhában, persze. Meg a pap,
az oltár előtt, annak háttal.

Idilli kép, ugye.

Leszámítva a tanúkat. Két angol
katona, - a folyosón meg még húsz - a kezükben szurony. Az egyik kezében
gyertya. Igazán odaillő látvány egy templomban… De hát óvni kell a Birodalom
szentségét egy tüdőbajos költőtől és a menyasszonyától. Végül is… engedték az
esküvőt. Nem sokat számít, holnap hajnalban kivégzik az újdonsült férjet.
Valahol ez is egy gesztus. Úgyis meghalna az orvosai szerint egy fél éven
belül. Vagy jótett, keresztényi könyörület, szánalom, vagy pedig végtelen
cinizmus. Bízzunk benne, hogy az előbbi.

Belép Grace Gifford, az ara; a
színésznő. Azonnal odaszalad jegyeséhez. Az angol katonák nem mozdulnak. Arcuk
merev, mozdulatlan; rajtuk közöny és üresség. Megkímélik a jegyeseket, hogy
kifejezzék az utálatot. De talán nincs is bennük utálat. Ki tudhatja azt? Talán
bennük is van annyi tisztesség, hogy ebbe nem szólnak bele. Meg aztán parancsuk
van. És ők is csak egyszerű emberek.

- Joe… Joe!

- Grace!

- Ma agyonlőtték Thomast, a
sógoromat, Patrick Pearse-t és Thomas Clarke-ot…

- Tudom. Hallottam a sortüzet.
És az egész börtön is erről beszél. De te, te hogy kerülsz ide? (Száraz köhögés szakítja meg beszédét.)
Holnap engem is…

- Ezért vagyok itt.

- Azt mondták, miután
felkeltettek, hogy induljak, mert esküvő lesz… a miénk… igaz ez?

- Igen. Lennon őrnagy, a
börtönparancsnok üzent értem.

- De hát hogyan… a gyűrűk… a
szertartás…

- Mindent elrendeztem. Vettem
eljegyzési gyűrűket az egyik belvárosi boltban, a Grafton Streeten. Rendes volt
a boltos, elmondtam neki mindent, és nyitva tartott, amíg kiválasztottam a
gyűrűt. Hallottam, hogy holnap kivégeznek… Joe… én… nem félsz?

- Vettél gyűrűket? Grace… és az
esküvő… tudom, úgy volt, hogy április 23-án kelünk egybe, de… az élet
közbeszólt, és ne haragudj rám, kérlek, de… Istenem, mit is mondhatnék…

- Cssss… hallgass. Büszke
vagyok rád. Te vagy a legnagyszerűbb férfi. Sose akarok máshoz hozzámenni, és
nem is fogok. Azt tetted, amit tenned kellett. Nem is mennék hozzád, ha nem
ilyen lennél… Az a fehér selyemsál a nyakadban… a szablya a kezedben! Annyira
te voltál…

- Azt mondják, hogy az a
szablya Robert Emmetté volt… De ez nem számít. Hogyan…

- Megkértem a hatóságokat, hogy
gyakoroljanak kegyet… végül megengedték, hogy egybekeljünk.

- Khm, khm… - reszelős hang a
szószék felől. - Készen állnak? – Választ sem várva folytatja a pap. - Nos
azért gyűltünk egybe, hogy két szerető szív egybekelésének tanúi legyünk…

- Menjünk most – suttogta
Grace.

- Menjünk, kedvesem.

Mindenki látott már esküvőt.
Mindenki látott már szebb, és díszesebb, ünnepélyesebb esküvőt. Hiszen az
esküvő, az ünnep. A házasság az egy Szentség. Az egybekelés maga a csoda. Az
Élet magva, kezdete.

Ám itt… a gyász kezdete volt.

De ezt nem mutatta se Grace, se
Joe… ujjaikat egymásba fonva ismételték a pap szavait, mormolták a házassági
hűségesküt – és nem is gondoltak abban a pillanatban arra, hogy igen, ez lesz
az az eskü, amit sosem lehet megszegni… hiszen Joseph-ra a katonák puskája várt
néhány óra múltán. Mindegyikük az IGAZ frigyre gondolt. Negyedórára kizárták a
külvilágot. Hihetetlen önfegyelem.

A halál előtt.

Minek írjam le, mi történt a
rövid, egyszerű szertartás során. Mindenki tudja. Mindenki ismeri. Mindenki
megérti. Csak ami utána jön… és közben volt… és előtte történt… az a lényeg. Nem
a szertartás.

Bár nekik a világot jelentette
akkor.

Gyűrűt cseréltek, és
megcsókolták egymást, amikor a pap megengedte.

- Most már egy pár vagytok, egy
test, egy lélek, amíg a halál el nem választ…

Hát igen, ez méltó és igaz
befejezése volt a szertartásnak. Igaz bizony. Volt még hét óra… Négyszázhúsz
perc… „Amíg a halál el nem választ…”

- Grace… van még pár óránk,
amíg… - újra száraz, és fullasztó köhögés szakítja meg szavait. - Azt szeretném
mon…

- Nem. Nincs pár órájuk. Csak
tíz percük van. Így szól a parancs. – Az egyik angol katona hadarta el ezt,
miközben mereven Grace és Joseph feje fölé nézett.

Talán az ablakon beszűrődő
fényt figyelte, ki tudja.

Csak egy megvető pillantást
kapott, talán egy másodperc erejéig, két szempártól. Amik aztán ismét egymásba
mélyedtek.

- Köszönöm neked azt a verset
Joe… amit a keresztelőmre írtál. Nagyon szép volt…

- Sok verset írtam… - köhög –
sokat, csak neked. Azt hittem, az a kedvenced, hogy:

Lassan finom alkony hull

A világra, s elhalkul

Lágyan minden éneke,

Csend borítja be s béke

A szende földet, nincsen

Bú, csak öröm, s félénken,

De vágyódva megremeg,

Úgy húzódik közelebb,

S belép a nász-szobába,

Mit az éj bársonyába

Vont a hét csillagszféra,

Angyalok kilenc kara,

S az örök tűz mestere,

Az ő vágya s félelme.

Aztán e varázs alkony

Engedi majd be az éjt,

Húzd be a kéj függönyét!--

Csak a csend, az éneklő,

Tudja e rejtélyeket,

Mert föld és menny összenő,

Mikor mindez egy test lett. [2]

- Ez is nagyon szép, Joe.
Nagyon szeretem… Nem élhetjük át ugyan… De abban benne volt a nevem. Grace.
Beleírtad. Ez lett a címe.

- Grace… Nomen est omen[3]. Itt
vagy nekem, és itt vagy velem. Akkor keresztelkedtél meg. Nagyon sokat
jelentett és jelent ez nekem. Nem tudom eléggé megköszönni.

- Szívemből cselekedtem.

- Tudom.

Csendben állnak, miközben
egymás kezét fogják. Mindkettejüknek nagy, nagy teher a torkában, és
kimondatlan, kimondhatatlan gondolatok a szívükben. Kimondhatatlanok… nem is
kell kimondani őket. Érzik. Érzik, és értik.

- Joe… a verseid…

- Tudod, hol vannak. Ott vannak
az alsó fiókban, az íróasztalomban. Ne változtass rajtuk, kérlek, hagyd őket
úgy, ahogyan megírtam őket. Adasd ki őket majd. Ha tudod. Ha eljön az ideje.
Majd eljön az is.

- Mit akarsz, mi legyen a címe?

- A címe… - újra köhög – legyen
a címe… Okkulta. Geraldine majd
segít.

- Rendben van. Ki fogom adatni.

Csak nézik egymást csendesen.

- Na jó. Lejárt az idő. Vége a
tíz percnek. Ha nincs több mondanivalójuk egymásnak, akkor indulás – mordul az
egyik angol hangja.

Két katona odaáll Joseph mellé,
megragadják a karjainál fogva.

- Engedjenek már… tudok én
járni segítség nélkül is!

Egy utolsó csók. Egy utolsó
ölelés.

- Menj, Grace. Ne feledd, amit
kértem, és…

- Na jól van, elég volt!
Indulás! Kisasszony maga is…

A katona Grace felé nyúl.

Grace villámló szemmel néz rá. „Hozzám ne nyúlj, te angol kutya… hozzám ne
nyúlj! Isten a megmondhatója, nagyon, de nagyon rosszul jársz, ha hozzám érsz!”

Bár egy szót sem szól, de a
tekintete olyan fenyegető, hogy az angol katona megretten, és hátralép. Lesüti
a szemét. Szégyent érez talán. Vagy félelmet. Ki tudja, mit tehet egy olyan
asszony, aki…

- Rendben van. Itt várjon
hölgyem.

A két szuronyos katona elindul
Joseph-al a kápolna kijárata felé. Joseph még utoljára visszaszól:

- Isten veled, Grace. Isten
veled! Vigyázz magadra. Vigyázz a többiekre! 

… és míg kikísérik, a következő
verset szavalja:

Mikor
meghalok, ne hagyd, hogy a könnyek

Összemocskolják szomorú síromat,

Hogy megőszülj végleg a sorsom miatt,

S hogy sírboltom a félelem töltse meg:

Sírkövemen megjelenik a szíved,

Bár élek még – ne adj esélyt bánatnak,

Hagyd, hogy az öröm fényei gyúljanak

A végső Győzelmen, mi szúr és éget.

Már
hallom, hogy lopakodik a bánat, 
És darabokra tördeli a csendet;
Hogy félelmem elűzd: remény nem marad, 
S jól tudom: hamar a földbe temetnek,
Testet gyászol az, ki megöl egy lelket, 
S ki élőket gyilkol, holtakat sirat. [4]

Grace pedig hallgat. Nem sír,
állát fölvetve, büszkén néz férje után. Hallgatja szavait, szeme száraz. Majd
elindul lassan a kijárat felé, mikor férje hangja már elhalkul.

A pap meg csak áll a
templomban, és Jézusra gondol.