Szörnyű szépség született

William
Butler Yeats: Húsvét, 1916

Kora
este láttam őket,

Arcukon az örömöt,

Pulttól vagy asztaltól jöttek

Ódon, szürke házak között.

Biccentettem vagy motyogtam

Finom, üres szavakat,

Vagy csak lézengtem és mondtam

Finom, üres szavakat.

Elgondoltam, hogy régebben

Másokon tréfálkoztam,

Hogy barátom jót nevessen

A tűz mellett a klubban.

Tudom, hogy ahol mi élünk, ott

Mindenkit bohócruha fed:

Minden végképp megváltozott:

Szörnyű szépség született.

Ott egy
nő, napja így telik:

Jó szándék és szeretet,

Este addig vitatkozik,

Míg a torka bereked.

Milyen édes volt a hangja,

Szép leány volt, láttál szebbet?

És lovon ment nyúlvadászatra.

E férfi iskolát vezetett,

És Pegazuson szállt;

Ott pedig hű segítője

Ki magára talált;

Lehetett volna hírneve,

Kedves, ámde merész volt,

Érzékenyen gondolkodó.

Ez pedig, kiről álmom szólt,

Iszákos, hencegő fickó.

Megbántott ő sokakat,

Kiket szívem szeretett,

De énekemben helyet kap;

Eljátszotta a szerepet,

E komédiában, melyben

Bizony ő is más ember lett,

Átalakult teljesen:

Szörnyű szépség született.

Pár
szívnek csak egy célja van,

Egész nyáron s télen át,

Bűbáj által kőbe zártan

Zavarják a lét folyamát.

A ló az útról lerohan,

Lovas, vándorló madarak,

Vad felhők zűrzavarában,

Percről-percre változnak;

Felhő árnya a folyamon

Is változik percről-percre;

Pata csusszan meg a parton,

S ló csobban bele a vízbe;

Hosszú lábú fajd merül le,

S kakasát szólítja nevén;

Így élnek ők percről-percre,

Kővel szívük közepén.

Túl
hosszú az áldozat,

És a szívből kő lehet.

Véget ér e kárhozat?

Az Ég dolga ez, mi meg

A neveket mormoljuk csak,

Mint anyja szólítja gyermekét,

Mikor végre elnyugszanak

A lábak, mik futnának még.

Mi volt ez? Tán szürkület?

Nem, nem alkonyat – a halál ez!

S mondd, mindez mire kellett?

Hogy Anglia úgyis úr lesz,

Bármit is tett, vagy mondott.

Álmodni mertek, de elég ebből,

S az álmodozó lám, mind halott;

S mi van, ha hazaszeretettől

Megvadulva leltek halált?

Szóljon róluk hát a vers -

MacDonagh és MacBride,

És Connolly meg Pearse,

Most és más időkben,

Ahol zöld a viselet,

Végképp megváltozik minden:

Szörnyű szépség született. [1]

Itt van ez a vers. Mindenféle
bevezetés, figyelmeztetés vagy előhang nélkül. Egyszerűen csak itt van, és a
maga jelenlétével felér egy hatalmas horogütéssel. Klasszikus KO. Az embernek
valósággal a zsigereibe hatol.

Ez nem egy egyszerű vers, még
csak nem is egyszerűen csak egy vers. Mindenféle tudományoskodás nélkül
kijelenthető, hogy ez olyasvalami, amit maga Yeats nevezett „A kortalan ész remekműveinek” és „Az örök valóság kincseinek”. [2]
Még akkor is, ha ezekkel a szavakkal valószínűleg nem saját magára gondolt;
ugyanis ez a vers a maga nemében valóban remekmű, valóban igazi kincs.

Arra kérem a kedves olvasót,
hogy lapozzon vissza a vers elejére, és olvassa el megint. Nem, ne csak pár
percet szánjon rá. Gondolkozzon el rajta. Keressen. Tegyen fel kérdéseket. És
találjon rájuk válaszokat. Nekem is vannak kérdéseim, nyomozzon! 

Mi az a „szörnyű szépség”, ez
az első olvasatra nyilvánvaló ellentmondás? Kikről beszélt az elején, és ki
volt az a nő, kik voltak a férfiak, akiket a második versszakban említett?
Miért különbözik ennyire a harmadik versszak a többitől? Mi ez a kő meg a szív?
S „mindez mire kellett”?

Éppen ez ebben a versben az
egyik nagyszerű dolog, hogy önmagában talán nem mond olyan sokat – ahhoz képest
legalábbis keveset, amit akkor mond majd, amikor az ember utánanéz a történelmi
háttérnek, a benne szereplő személyeknek, magának, Yeats életének fontos
momentumainak. Akkor „végképp megváltozik
minden” – csak éppen más dimenzióban.

És az olvasás, az értelmezés
közben változik az olvasó is, ahogyan én is változtam. Ebben biztos vagyok.

„Szörnyű
szépség született”. Hogyan lehet szörnyű az, ami szép? Szörnyű az,
ami történt végül is. Szörnyű volt a civilek halála, a kivégzett tizenöt
mártír, szörnyű volt a polgárháború minden borzalmával, amikor is testvér
ugrott testvér torkának, szörnyűek voltak a következmények… és mégis
felemelőek. A helytállás, a bátorság, a kiállás a szabadságért – mind-mind
kivívta Yeats elismerését, aki, noha erősen nacionalista volt (a szó jó és
nemes értelmében), elutasította az erőszakos megoldásokat, a fegyveres harcot.

Igazából Yeats dührohamot
kapott, amikor értesült a Felkelésről. Korainak tartotta, nem érezte azt, –
egyébként jogosan – hogy készen állna Írország a fegyveres ellenállásra. És
mégis, látva az angol terrort, érzékelve azt, hogy akkor is kibontakozik
valamiféle eredmény ebből az amúgy kilátástalan harcból, megértette, hogy a
hősiességnek meg kell adni azt, ami megilleti. A tiszteletet. A megbecsülést.
Elismerni az áldozatot, amelyet önzetlenül hoztak.

Ez volt a „szépség”. A hősök, a
bátrak, a vakmerők, az önfeláldozók cselekedetei.

Érdekes, ahogyan Yeats, mintegy
kívülállóként, kissé mosolyogva, joviális módon tekintett a forradalmárokra.
Akikről tréfásan emlékezett meg, akikkel csak „finom, üres szavakat” váltott. Ám megváltozott minden… ők is,
Yeats is és a szavak is. Amit tettek, hogy az életüket adták, azzal
„megváltozott minden”.

És itt van a vers második
része, amely valóban konkrét személyekről szól. Megjelenik Markiewicz grófnő,
akinek „édes” volt a hangja, de estére, a sok beszéd miatt már csak rekedten
tudott szólni; az a grófnő, akit halálra ítéltek, de megkegyelmeztek neki, aki
később politikusi pályát futott be, és arra tette fel az életét, hogy javítson
az ír emberek helyzetén. És nem mellesleg: Yeats jó barátja volt.

Patrick Pearse, az
iskolamester, aki szívügyének tekintette az ír nyelv (gael) újjáélesztését, aki
ennek érdekében iskolát nyitott, azt remélve, hogy ezzel újjáélesztheti az ír
nacionalizmust, feltámaszthatja, és később megerősítheti az ír nemzeti
öntudatot. És ott van mellette Thomas MacDonagh, „hű segítője”, a költő, aki
talán nagyobb dolgokra volt hivatott, lehetett volna „nagyobb”. De lehet-e
valaki nagyobb és dicsőbb, mint az, aki a hazája és népe védelmében hal meg,
aki feláldozza tulajdon életét?

MacBride. Az „iszákos, hencegő
fickó”, aki megbántotta – megbántotta! Micsoda eufemizmus… kifejezetten bántotta Maudot, annak fogadott lányát,
és ezt az embert, ezt a vad, goromba katonát, akit Yeats gyűlölt szíve
mélyéből, egy versszakkal később, legyűrve ellenérzését, név szerint is
megemlíti.

Persze nem tudta megállni, hogy
oda ne bökjön neki, Macbride nem éppen kellemes emberként volt ábrázolva a
versben (ahogy nem is volt az); Maud Gonne-nak nem is tetszett a vers, meg is
írta Yeatsnek. Ám mégis, ami tiszteletreméltó, hogy Yeats, némiképp felülemelkedve
érzésein és mély utálatán, hősként említette MacBride őrnagyot – ahogyan a
többi, név szerint említett, kivégzett vezetőt: Pearse-t, MacDonagh-t és Connolly-t.

Mennyiben más a harmadik
versszak! A kő, mint az állandóság, a változatlanság jelképe, és a parton
megcsusszanó lópata, mint a múlékonyság, a változás szimbóluma. A kőszív, az
érzéketlenség, ez bizony kőkemény kritika – ha szabad ilyet mondani – a
forradalmárokkal szemben. Yeats nem cifrázza a dolgot: kerek-perec érzékelteti,
hogy populistának tartja a felkelőket, akik nem számoltak a következményekkel,
vagy legalábbis nem gondolták át megfelelően a dolgokat.

Mindazonáltal ott van a záró
versszak, a negyedik. A befejező rész, ahol ismét kinyilvánítja együttérzését,
ahol a védelmébe veszi a kivégzetteket, ahol mentséget keres számukra… Amely
versszakban név szerint említ meg négy kivégzett felkelőt. És felteszi a költői
kérdést: Mire volt ez jó? Anglia úgyis Úr lesz, hiába minden? Miért is kellett
meghalni? De akkor is emléket állít nekik. Gondoljunk csak arra, hogy van ebben
a versben még más is, nézzük meg újra ezt a két sort: „Az Ég dolga ez, mi meg / A neveket mormoljuk csak” – akárha Petőfi
sorai jelennének meg, csak sokkal sötétebb kontextusban. „Hol sírjaink domborulnak, / Unokáink
leborulnak, / És áldó imádság mellett / Mondják el szent neveinket.” [3]

Muszájból. Kényszerből, talán
belső kényszerítésből. Érezte ő is, hogy a tisztelet – az kijár, hiszen „Ahol zöld a viselet, / Végképp megváltozik
minden: / Szörnyű szépség született.”

Igen. Szörnyű szépség
született.