A Montmartre-on a sok apró utca egyikében, a nevére már nem emlékszem, állt egy különös alakú, színét és formáját vesztett ház. A háború elsodorta egyik oldalát, a tető enyhén megroggyant, s a falakat benőtte mindenféle kusza növény, virág, apró levelek lompos összevisszasága.
A lépcsőfeljárón sanyarú díszként egy kőmadár tollászkodott a tétovaság örök mozdulatlanságában. Mindig megnéztem, mikor arra jártam. A házat egy idős asszony őrizte, az idős asszonyt pedig egy nagytestű, okos és barátságos kutya.
Gyakran jártam erre Gilberte-tel a lejtős utcákon, s ilyenkor mindig a kerítéshez szaladtunk, mert a kutya, akit Caesarnak hívtak, már ismert, s nekidőlve a rácsoknak simogattatta magát velünk. Majd elkísért a kert végéig, hosszan megnézett, aztán hirtelen elszaladt.
A kutyát Gilberte mutatta meg, bár olyan volt, mintha engem mutatna be a kutyának, mint valami régi ismerősének.
Gilberte tipikus francia lány volt, karcsú, magas, talán túl vékony, és mindig elegáns. Szőke hajfürtjei fiatalos nemtörődömséggel omlottak a keskeny vállára, zöld szeme pedig mindig szomorú volt. Még akkor is, ha nevetett.
- Mit bámulsz mindig olyan hosszan azon a házon, mikor erre járunk? – kérdezte egy nap Gilberte.
Kutatón a szemembe nézett.
- Gyere csak! Ide-ide! Innen jól látni... Látod azt a kőmadarat?
- Nem, merre van?
- Ott, a lépcsőfeljáró végében – mutattam neki.
Hirtelen felderült a tekintete:
- Igen, most már én is látom!
Aztán megfagyott a lelkesedése.
- Olyan szomorú látvány. Piszkosszürke, talán csömpe is.
Aztán lebiggyedt az ajka:
- Azért ez annyira nem érdekes, hogy mindig megbámuld.
- Ellenkezőleg. A tárgyaknak is van életük. A szobroknak pedig különösképpen.
- Ez nem szobor. Csak egy giccs – válaszolta érdektelenséggel a hangjában.
- Nézz körül, kedves. Nézz csak le. Vagy fel a Sacre-Coeur felé. Mennyi hétköznapi ember. Ők ennek a városnak a giccsei.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Nézd őket. Mindnek van élete. Gondolata, bánata és egyéb hétköznapi szokása.
- És?
- Ennek a kőmadárnak is megvan a sorsa. Itt áll, mert felrepülni nem tud. Így készítették el. Olyan, mint egy koldus, aki hiába nyújtja ki a kezét, soha nem kap bele pénzt. Hát ilyen ez a madár is.
- Bolond vagy, Paul – felelte, s mosolyogva bámult, ahogy mentük le, az igazi Párizsba, mely egyszerre lüktetett és vonaglott végtelen útjaival, milliónyi háztetőjével, melyek mint egy szomjas karaván, meneteltek végig, egészen le a Szajnáig.
Legközelebb, ahogy egészen a kerítéshez értünk, jól láttuk a kőmadarat. Nemrég ért véget a háború, s nemcsak a falakon voltak lövésnyomok, hanem a madár nyakát is felhorzsolta egy lövedék. És a szeme helyén egy nagy lyuk tátongott.
- Milyen csúf – mondta Gilberte szánalommal a hangjában.
- Nem az. Inkább szép.
- Mi szépség lehet ebben?
- Minden – válaszoltam. - Olyan, mint mi. Mint az apád, aki a fronton megsebesült. Olyan, mint az anyád, aki mindig olyan volt, mintha repülni akarna...
- Ne beszéljünk róluk, Paul. Meghaltak. Nincsenek itt. És nem tudják megvédeni magukat.
Most egészen komoly lett. Szomorú ujjaival megszorította a kezemet, aztán felragyogott a szeme.
- Itt van Caesar! – kiáltotta.
És a kutya szinte nekivágódott a kerítésnek, majd táncolni kezdett, s végül hozzányomta a testét a rácsoknak. Mi pedig simogattuk, vakargattuk a meleg és izmos kutyatestet, s becézgettük ezt a kedves és elhanyagolt állatot.
Egyik hajnalon különös ének rázott fel az álmomból. Hosszú, jajongó sírás volt, már nem tűnt éneknek. Inkább valami kántálásszerű hang volt. Kiléptem az erkélyre. A hűvös párizsi éjszaka szinte lerángatott az utcára. Messze lent csillogott a város, mint valami drágakő, melyet női kéz forgat a napfényben. Álmosító zajok jöttek a Place Pigalle felől, s a kocsmák is most zárhattak. Részeg alakok dülöngéltek egymásba karolva, egy sötét alak a bicikliről köpött le.
Egészen leszaladtam a Rue... -ig, ahonnan jött a kutyasírás. Caesar volt az, a kerítésre felágaskodva jajveszékelt. A kapu előtt halottszállító autó állt. Az udvaron halkan beszélgettek, majd fémládát hoztak, s ügyetlenkedő mozgással emelték az autóba. Az autó fényénél most láttam, amit nappal nem lehetett, hogy egy kerítés választotta le a kertet a háztól, s oda zárták el a kutyát.
- Remélem, ez a dög nem csinálja majd egész nap ezt! – morogta valaki.
- Majd valaki megmérgezi. Vagy elviszik – válaszolta másvalaki.
- Szegény állat. Mit tehetne mást – mondta egy harmadik.
Aztán ajtócsapódások, a kocsi fényszórója egy pillanatra bevilágította az egész utcát, a házak árnyai lobogtak az aszfalton, majd újra sötétség lett.
A kutya mellé térdeltem. Megismert, most nekem sírt. Benyúltam hozzá, vigasztalón simogattam. Ő rám nézett a fekete szemével, de tovább jajongott.
- Hát te mit csinálsz itt? Mi baja van Caesarnak? - kérdezte Gilberte mögöttem.
Látszott, gyorsan magára kapta a ruháját.
- Eltűntél. Aztán az ablakból láttam, hogy erre jössz.
- Meghalt az öregasszony. Most vitték el. Őt siratja a kutyája – válaszoltam.
Gilberte mellém térdelt, a szoknyája felhúzódott, s a félhomályban szinte világított két szép térde és izmos combja. A haja hosszan leomlott a vállára, úgy látszik, fésülködésre volt ideje. Szeretettel simogatta, becézte a kutyát, ami ettől megnyugodott. Aprókat vakkantott, elvékonyodott hangon siránkozott. Majd lefeküdt, s mintha elfáradt volna a fájdalmában. Néha még fel-felsírt, aztán véglegesen kimerült.
Az égbolt megtelt sejtelmes és puha fényekkel, a lámpák kialudtak, mire visszatértünk az ágyba. Gilberte átfázott, ösztönös mozdulatokkal bújt hozzám és átölelt. Már a falakon is kivirágzott a hajnal, s néztem Gilberte-t, a fehér vállát, s olyan volt, mint valami havas hegycsúcs a reggeli fények közt. Az ajka most is olyan volt, mintha neheztelne, de a vonásai megnyugodtak, s alig hallhatón a fülembe szuszogott.
Másnap Gilberte elutazott a nagynénjéhez Rueil-Malmaisonba. Az állomáson szótlan volt, csak a vonatról integetett. Visszafelé gyalog jöttem, hétvége volt. A város ilyenkor is énekelt és muzsikált, hangoskodott, még a kémények is szürke indulókat játszottak, az utcákon aranysárga lángokkal sisteregtek az első falevelek. Hirtelen lett ősz itt.
Egyszerre a régi házhoz értem. Nem tudatosan jöttem erre. Ha már itt voltam, Caesart szólongattam. A hangomra motoszkálás lett a válasz, a bokor megmoccant, majd nyüszítő vonyítás. A kutyát bezárták, s most nem tudott a kerítéshez jönni. Percekig ültem s vigasztaló szavakat mondtam felé. Aztán mindketten feladtuk.
A kőmadár most ijesztőn nézett rám, tényleg csúfnak hatott. Aztán rájöttem, ebben a kőalakzatban szánalom volt a minden emberi iránt. Halált láthatott, múló életet, az évszakok megmagyarázhatatlanul fenséges és mégis értelmetlen körforgását. Talán a létezés végtelen ostobaságát. Látta Párizst, ennek a hatalmas szívnek a lüktetését, szívritmuszavarait, lázongását, szenvedélyeit és elvénülését. És még azt is sejthette, hogy az Eiffel-toronnyal, a Notre-Dame-mal, a Sacré Cœur-bazilikával, a Bois de Boulogne szentimentális csodájával fog leomlani és elpusztulni.
Váratlanul emberek jelentek meg. Ketten megálltak a kertkapunál, másik kettő kinyitotta a rozsdás, kissé meggörnyedt kaput. Most vettem észre, hogy egy szürke autó áll az út szélén, mögötte már a messzi Párizs az üres és lármás locsogásával, hangjaival, féktelenségével. Hirtelen kutyaugatás, majd hangos, segélykérő ugatás harsant fel a bokrok közül. A következő percben Caesart hurokba szorított nyakánál vonszolták ki az utcára. A kutya rángatta a fejét, mire az egyik egy bikacsökkel ütni kezdte az oldalát. Közben az egyik káromkodott.
- Na, mi van? - üvöltötte a másik a kertkapuból.
- Levertem valamit. Egy lépcsődíszt.
- Mifélét?
- Valami madár. De már törött volt.
Közben a kapuba álló előbb a kaput rúgta be, majd a fuldokló állatot kezdte rugdalni.
- Mit képzelnek? – kiáltottam. – Hagyják békén ezt a kutyát!
Közben Caesar oldalra fordult, úgy vonszolták az autóhoz. Futni kezdtem, mire az egyik alak megállított.
- Van köze a kutyához?
- Nem az enyém.
- Akkor mit akar?
- Mindennap megsimogatom. Ez a kutya jó és barátságos.
A marcona külsejű alak fintorogva ennyit válaszolt:
- Ez a kutya zavarja az itt élőket. A rendelet szerint elvisszük.
- Miféle rendelet szerint?
- Ha nem a magáé, semmi köze hozzá!
- Megveszem. Mondjon egy összeget!
- Ez nem így működik. Kérem, hagyjon bennünket dolgozni!
- Ez a munkája? – kiáltottam kétségbeesetten, mikor hallottam, hogy a kutya elkábult teste hangosan puffan a kocsi platóján. – Ez a hóhérénál is alantasabb!
Fenyegetőn megindult felém, aztán a sofőr kiszolt neki:
- Hagyd már azt az idiótáét! Induljunk!
A kocsi elment, én pedig leroskadtam a járdaszegélyre. Majd hátra dőltem, s néztem az eget. Különös volt, ahogy ez a magas végtelen közönyösen tekintett le erre a világra, még mindig szép.
- Anya, az a bácsi részeg? – hallottam néhány lépésnyire tőlem egy kislány hangját.
- Biztos. Normális ember így nem viselkedik.
- Én sajnálom – mondta a gyengéd hang.
- Én nem az ilyet... - válaszolta a nő megvetően.
Feltápászkodtam, s elindultam. Még láttam a kislányt, ahogy hátra-hátranéz.
Aznap olyat tettem, amit soha nem tettem. Jártam a Montmartre kis utcáit. Szembe jött velem egy lány. Hasonlított Gilberte-re. Ugyanolyan nyúlánk volt, szőkés, csak teltebb volt, s ugyanolyan ideges és szép keze volt, mint Gilberte-nek. Megnéztem, s ő visszabámult rám. Aztán elment mellettem. Kavarogtak bennem a gondolatok. Egy benső hang szólongatott, menj utána, bánni fogod, s ez a lány szebb Gilberte-nél is. Hátra fordultam, s akkor láttam, hogy utánam néz. Majd elfordult, s ment tovább, hogy eltűnjön a déli forgatagban. Magányos lettem Gilberte nélkül. Nélküle ténylegesen ősz volt, a színek elvesztek, mint friss akvarellen, melyre ügyetlen kéz ráönti a vizet. A fákat láttam, melyek színek nélkül hajladoztak, a házak vonalakká szegényedtek, s a nap is egy üres, komor buborék lett, mely lassan szétpukkan majd az est fekete tüskéin. Egyik kocsmából a másikba estem be. Az egyikre emlékeztem, hogy onnan kidobtak. Majd arra, hogy a csillagok hosszú és nyúlánk indákká nőttek, a háztetők és a lombok forognak, pattogtak előttem.
- Gilberte! Gilberte! – kiáltoztam, őt kerestem minden nőben.
Valakibe belekaroltam, mire elestem. Aztán kóvályogva elindultam haza. Órákig tarthatott az utam hazafelé. Aztán öntudatlanul rogytam össze.
- Paul! Én kedves Paulom! - hallatszott felettem.
- Friss szeptemberi reggel volt. Az ég halványkék volt, de a lombok kipirultak, fényesen imbolyogtak felettem. Az utcán feküdtem, Gilberte hajolt fölém.
- Gilberte – suttogtam hitetlenkedve, hogy újra láttam a szép lányarcát.
- Itt vagyok, Paul.
- Jó, hogy itt vagy! – válaszoltam még mindig erőtlenül.
Gilbert féltőn rám mosolygott, anya mosolyog így a gyermekére.
- Téged egy napra sem lehet magadra hagyni – mondta.
- Rossz nélküled - dadogtam felé. - És annyi baj történt. – Caesart elvitték. Biztos megölik.
- Igen, tudom – válaszolta Gilberte, s apró köny jelent meg a szeme sarkában. – Ide már nem járhatunk.
- És a kőmadár is... Összetörték...
Gilberte most a ház felé nézett.
- Igen, az sincs már.
Felültem. Még fájt a hátam és az oldalam. Éreztem, az ajkam megdagadt. Az éjszaka meg is verhettek.
Felnéztem a házra és a kőmadár helyett egy igazi volt. Talán pacsirta lehetett. Ott állt, majd egyet lépett, úgy illegette magát. Egyszerre érezni kezdtem, hogy ezt a szomorú-vidám francia lányt mennyire szeretem...