Milyen a magyar természet?
Szellemi életünk örökzöld témája e kérdés. Főleg, ha magyar nemzetünk legjobbjainak reá adott feleleteiből szemezgetünk egy kicsit.
Még mielőtt ezt tennők, következzék most mégis egy nem magyartól való idézet, a XVI. századból:
„A fülemülén a következő öt sajátságot figyelhetjük meg: 1. nagyon magasan repül, 2. nem tűri a társaságot, még a saját fajának társaságát sem, 3. csőrét az ég felé emeli, 4. nincsen határozott színe, 5. kedvesen énekel. Ezen sajátságokkal kell a szemlélődő léleknek is bírnia. Minden mulandó dolog fölé kell emelkednie, nem kell velük többé törődnie, mintha egyáltalán nem is léteznének. Szeretnie kell a magányt és hallgatást, úgyhogy többé semmi teremtett lénynek a társaságát ne keresse. Tekintetét mindig az ég felé kell emelnie, ahonnan a Szentlélek száll feléje sugallataival és vigasztalásaival. Ne legyen határozott színe, azaz semmihez se vonzódjék, hanem mindenben kövesse Isten akaratát. Mindig Isten szeretetéről kell dalolnia.
(Keresztes Szent János aranymondásai (maximái) az év minden napjára. Fordította: P. Ágoston sarutlan kármelita. 2. kiadás. Budapest, 1943. Kiadja a Budapesti Kármelita Zárda. Korda R. T. Nyomdája. 63-64. old.)
Csodálatos összefoglalás, amely tökéletesen illik a magyar természetre. Az eszményi magyarra valóban ezen öt tulajdonság a leginkább jellemző, éspedig a Keresztes Szent János által megfogalmazott értékeléssel.
Persze kiegészíthetjük ezt azzal (is), hogy aki valóban a lelki-szellemi életben maximálisan elérhető „csúcsok”-ra vágyik, annak természetére a visszafogottság, szemlélődés, egyfajta zárkózottság kell, hogy jellemző legyen (ez utóbbi nyilván nem összetévesztendő az autisták hibernáltságával!).
Ennek szintén gyönyörű példája Reményik Sándor költészete. Aki ismeri líráját, tudja, mennyire ritkán pendíti meg a szerelem húrját. A szerelem, írja egyik kritikusa, „csak mint távoli, halk rezgés suhan át lelkén. A lihegő vágy, a szennyes érzékiség ismeretlen előtte, irtózva fordul el tőle. Még a szelíd álmok, a fehér ábrándozás is csak a beteljesületlenség mélyen búgó, tiszta gordonkahangján zúg fel lelkében.” (Horváth Miklós: Reményik Sándor költészete. Katolikus Szemle, 1944. január. 17. old.) Ez tükröződik „Add a kezed” című versében, amelyben így szól a jegyeshez:
Add a kezed, nincsen vágy szívünkben,
Innen hova hághatna még a láb?
E csönd, e béke: ez itten a csúcs,
És nincs tovább.
Add a kezed, látod lemegy a nap;
A nappal szembe
Nézünk így, győzelmesen, szomorún,
Kezed kezembe.
Add a kezed, egy percig tart csupán
Ez az igézet –
Ó, de ez mélyebb, mint a szerelem,
S több, mint az élet!
Szintén ez a talán megmagyarázhatatlannak, de megmásíthatatlannak tűnő szemérmetesség jelenik meg egy másik költeményében (Mikor ünnepet ül):
Akit nagyon szeretsz:
Ne kívánd a házikódba társul,
Örvendj, ha a lelked vadvirágos
Messzi síkján néha hozzád társul...
Akit nagyon szeretsz:
Soha meg ne csókold, ne öleld meg.
Áhítattal csak a kezét fogd meg.
Akit nagyon szeretsz.
Közted s közte mint egy tündérfátyol
Lebegjen a távol.
A magyar természet elemzői soraiból Noszlopi László ugyancsak figyelemre méltó jellemzéssel járult hozzá a címbeli kérdés megválaszolásához. Szerinte a magyar józan, racionalista, empirikus, ismeretelméleti hajlamú, azaz nem a filozófia művelésére hivatott, ámde mégsem szenved eszmehiányban. Ugyanakkor depresszív természetű, szemlélődő jellegű, gyakorta túlzóan idealista a külföldi szemében, mégsem mondhatjuk, hogy a kudarcainkat ellensúlyozni látszó úrhatnámság valódi énünk: „Közönyünk, nemtörődömségünk és megalkuvásunk csak elfajulása a magyar türelmességnek.” A magyar természet továbbá, teszi hozzá, integratív jellegre vall:
„Kedélyvilágunk és gondolkodásunk Észak és Dél, továbbá Kelet és Nyugat között áll. A nyugati, latin gondolkodásforma főleg jogászi gondolkodásunkra hatott. Fantáziánk sohasem szertelen; színes és bőséges, szemléletes és eleven, de nem sejtelmes és nem misztikus. Végeredményben több benne a megfigyelés, mint a képzelődés. Mint Madách Ádámját a testiség – ha képzelete magasabb körökbe vonja –, úgy kényszeríti a magyar fantáziát is a józan ész „a tiprott anyaghoz”. Kedélye derűs, de higgadt, érzékeny, de nem érzelgős.”
(A világnézetek lélektana. Budapest, 1937. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda Rt. 376. old.)
Végül, de nem utolsósorban idézhetnők dr. Horánszky Nándorné Nagyrévi Czike Kornélia tanár kitűnő neveléselméleti vezérfonalát. Ebben tükröt tart olvasói elé: természetünk hibáit és erényeit teszi egymás mellé. Hibáinkat általa kilenc pontban sorjázhatjuk:
1. Mindegyikünk első akar lenni, vezető állásba kerülni, különben szárnyaszegett madárnak tekintjük önmagunkat.
2. Felfuvalkodottak, önhittek, gőgösek, túlságosan individuálisak vagyunk, rendszerint részletekben elmerülők.
3. Nem vagyunk a helyünkön, hajlamosak vagyunk egyéni rátermettségünk ellenére való hivatást választani.
4. Nincs összetartás bennünk, testvéri érzés, jóindulat egymás iránt, van viszont állandó áskálódás, kenyéririgység.
5. Rendszerint meghunyászkodunk, nem állunk helyt azért, amit teszünk, hanem helyette gyáván megfutamodunk.
6. Gyökér nélküli lángolással kezdünk munkához, de kicsinyes, önös érdekekből hamar abba is hagyjuk.
7. A társadalmi különbségeket nem tudjuk áthidalni, elfogadni, hogy gazdagok és szegények mindig lesznek.
8. Örökösen cím- és rangkórságban szenvedünk, ranglétrára mindenáron felkapaszkodók, álláshalmozók vagyunk.
9. Fékezhetetleneknek, kevésbé kitartóknak bizonyulunk, nem vetünk gátat sem örömeinknek, sem bánatainknak.
(Mindent a gyermekért! Gondolatok a nemzetnevelésről. Budapest, 1943. Szerző kiadása-Franklin Társulat Nyomdája. 65-68. old.)
Mindezen negatívumok kontrasztjaként ismerteti alapvető erényeinket:
„Ha a nemzeti életnek egészen a mélyére nézünk, akkor felsorakoztatva látjuk a nemzet jellemvonásait, erényeit: a páratlan erős fegyelmét, önfeláldozását, ősi hagyománytiszteletét, gyors áttekintését, hibái felismerését, tanulékonyságot, elszántságot, bátorságot, hősiességét, nagylelkűségét, fegyelmezettségét, szó nélkül szenvedő páratlan türelmét. Ha ezeket mind a haza szolgálatába állítja, akkor Magyarországon a poklok kapui, az istentelenség, külső behatások, belső romlottságok sem fognak erőt venni. Csak egy valami szükséges ehhez: egy Istentől vezérelt összefogó, irányító, akiben a magyar soha sem szűkölködött sem a múltban, sem a jelenben.”
(U. ott, 68.)
Konklúzió? Addig jó, ameddig a magyar természetnek mind a hibáit, mind az erényeit szemmel tartjuk – így az előbbieket nyesegetjük, sőt irtjuk.