Repedez a világ,
égre, földre törik össze,
zuhog és árad a reggel,
hogy jöttét fénnyé fürössze.
Száznyi kémény csügged az égre,
kötéllé fonja a füstöt a hideg,
s úgy rángat még száznyi tetőt,
mint a szívet ezer izom, ideg.

Vastag iszonyattal búg a város,
milliónyi embervadnak ólja,
szél liheg a falak között,
s a házakat is megszagolja.
nézem a táj kopott rendjét:
rongyos és beteg, önnön másom,
bánatom is itt füstölög,
mint régi mozdony egy állomáson.

Emlékszel-e még rám?
már nem is tudom, milyen régen,
mikor fáradt magam
hozzád vittem
egy csendes esti városvégen,
Már az én istenem voltál,
vagy csak szent kegyelmét adta veled,
még ma is, mint szívből a bánat,
a régi eső is megered.

Nélküled már ezer éve -
talán csak az Isten, ki lát -,
sétálok egy fagyos utcavégen
levél csörren, mint gyűrött számlák.
Ma jobban magam vagyok,
mint föld alatt a síri vermek,
mint oszladozó szelíd holtak,
mint a rossz kölyök, kit ütnek, vernek.
s ahogy hazafelé jöttem tőled,
s néztem, a fagy a fákat fosztja,
úgy olvadt a számba csókod,
mint hívő nyelvén az ostya.

Még január van, szövetségem
most is fáj az összes esttel,
És viszed messze glóriádat
mit neked adott az est,
e szentséges-bús ötvösmester,
és bármerre is aludj, ébredj,
az ábrándozás megtalál
látlak téged, szép melledet,
mint mindenkit a rossz halál.

2005 januárja