Valaha a híres
történelemfilozófus, Oswald Spengler a Nyugat halála egyik fő okát a
modernségben látta, a gépkultúra egyre nagyobb térhódításában. Számosan
vitatkoztak vele, mondván, nem a gépek, hanem az azokat túlzottan igénybe vevő
emberi akarat a felelős a romlásért.

Ezt
fogalmazta meg nagyon szemléletesen valaki a „neten”, a világhálón:



„Nemrég egy szupermarketben vásároltam, amikor a fiatal
pénztáros hölgy azt javasolta nekem, hogy inkább a saját táskáimat használjam,
mert a műanyag zacskó nem környezetbarát. Bocsánatot kértem, és elmondtam neki,
hogy „az én időmben nem volt még ez a „zöld” dolog.



A hölgy azt válaszolta, hogy „azért van ma ezzel problémánk,
mert az Önök generációja nem törődött eléggé azzal, hogy a környezetet megóvja
a jövő nemzedékének”.

Elgondolkodtam. És szépen mesélni kezdtem a pénztárosnak,
hogyan is volt a „mi időnkben”.



Annak idején visszavittük a tejesüvegeket, üdítősüvegeket és
sörösüvegeket a boltba. A boltból visszakerültek az üzembe, ahol mosás és
sterilizálás után újratöltötték őket. Így voltak mindig újrahasznosítva. De ez
a „zöld” dolog még nem létezett az én időmben. A lépcsőn gyalog jártunk, mert
nem volt mozgólépcső minden boltban és irodaházban. Gyalog mentünk a boltba,
nem pattantunk be a 300 lóerős verdánkba, valahányszor volt valami
elintéznivalónk kétsaroknyira. De a pénztáros hölgynek igaza volt, ez a „zöld”
dolog még nem létezett az én időmben.



Annak idején kimostuk a gyerekpelenkát, mert nem volt még
eldobható pelenka. A ruhát szárítókötélen szárítottuk, nem pedig egy 240 voltot
zabáló masinában. A szél- és a napenergia szárította a ruhákat a mi időnkben. A
gyerekek a testvéreiktől örökölt ruhákban jártak, nem kaptak mindig vadonatúj
göncöket. De a pénztáros hölgynek igaza volt, ez a „zöld” dolog még nem
létezett az én időmben.



Annak idején egy tévé volt egy háztartásban, nem pedig
szobánként. A konyhában kézzel kavartuk az ételt, mert nem volt elektromos
gépünk, ami mindent megcsinált volna helyettünk. Ha törékeny tárgyat akartunk
postán küldeni, régi újságpapírokba csomagoltuk, hogy megvédjük, nem pedig
buborékfóliába.



Annak idején nem használtunk benzinmotoros fűnyírót. A füvet
emberi erővel hajtott tologatós fűnyíróval nyírtuk. A munka jelentette
számunkra a testmozgást, ezért nem kellett fitnesztermekbe járnunk, hogy árammal
működő gépeken edzünk, fussunk. De a pénztáros hölgynek igaza volt, ez a „zöld”
dolog még nem létezett az én időmben. Ivókútból ittunk, ha szomjasak voltunk,
nem vettünk műanyag palackos vizet, valahányszor inni akartunk. A tollakat
újratöltöttük tintával, ahelyett, hogy mindig új tollat vettünk volna. A
borotvában csak a pengét cseréltük, nem dobtuk el a teljes borotvát csak azért,
mert a pengéje életlen lett. De ez a „zöld” dolog még nem létezett az én
időmben.



Annak idején az emberek buszra szálltak, a gyerekek
biciklivel vagy gyalog mentek iskolába, és nem használták az anyukájukat 24
órás taxiszolgálatként. Egy szobában egyetlen konnektor volt. Nem volt
szükségünk egy rakás konnektorra, hogy több tucat készüléknek áramot
biztosítsunk. És nem volt szükségünk számítógépes kütyüre és az űrben keringő
műholdaktól érkező jelekre ahhoz, hogy megtaláljuk a legközelebbi pizzériát.



Hát nem szomorú, hogy a mostani generáció arra panaszkodik,
hogy mi öregek milyen pazarlók voltunk, csak mert ez a „zöld” dolog még nem
létezett annak idején?”



Akárki is írta mindezt, fején találta a szöget. Csak egy
valamivel tudom kiegészíteni. A mai kort annyira jellemző kényelemszeretet és
pazarlás régente elképzelhetetlen lett volna. Faluhelyen például nem törték,
hanem vágták a kenyeret, nehogy morzsálódjon, mert az „pazarlásba megy”. A
pazarlást ugyanis egyenesen bűnnek tartották. 



Bűnnek bizony. Hja, a bűn! A modernség szótárában ez a szó
nem is szerepel. Pedig valaha nem véletlenül emlegették annyiszor. 



„A szentek mind megértették a lélek nagy betegségének, a
bűnnek rettenetes voltát. Szent Lajos király egy alkalommal kivezette
udvaroncait a bélpoklosok telepére. A kényes főurak szörnyűködve fintorgatták
orrukat, nem tudták nézni a szomorú látványt. A király nagy komolyan
megkérdezte őket:



– Uraim, ha választaniok kellene egy halálos bűn vagy a
bélpoklosság között, melyiket vállalnák szívesebben?



– Inkább száz halálos bűnt, mint egy bélpoklosságot! –
kiáltották a főurak, megrettenve még a lehetőségétől is a rettenetes
nyavalyának.



– Nos, én inkább száz bélpoklosságot választanék, mint
egyetlen halálos bűnt! – mondotta határozottan a király. Mert őt az édesanyja
úgy nevelte: „Fiam, százszor inkább halva lássalak, mint egyszer halálos bűntől
beszennyezve.”



(Pákozdy József: Kongregációs beszédek. Budapest, 1943. Korda
R. T. 21. old.)



Egyetlen vigasz, hogy a történelem logikája szerint jönnie kell
egy reneszánsznak. A civilizált fehér európai keresztény ember
újjászületésének. Kár azonban jóslásokba bocsátkoznunk, hogy mikor. Inkább
tennünk kell érte azzal, hogy a modernség sárkányfogveteményeit, amennyire csak
lehet, kigyomláljuk életünk kertjéből.