Költői a kérdés, nagyon jól tudom. Mégis
fel-felmerül bennem, és mindazokban, akiknek untig elegük van abból, hogy ha
kinyilvánítjuk létigazságainkat, azonnal megkapjuk a megszokott stigmákat:
irigyek, szeretetlenek, gőgösek vagyunk.

Vajon belegondolnak-e abba ez ekként
fogalmazók, hogy a „merjünk kicsik lenni” szlogen hirdetésével mekkora kárt
okoznak? Vajon tudják-e, hogy kicsit konkrétabb legyek, mekkora bűnt követnek
el Istennek ama szolgái, akik szeretet és alázat nélkülinek vallják mindazokat,
akik nemzeti megmaradásunkért, erkölcsi tartásunkért napról napra kiállnak a
nyilvánosság előtt, akik a bűnt bűnnek, az erényt erénynek nevezik, és a
bűnösöket egyértelműen megbélyegzik – természetesen nem származásuk, hanem
kizárólag cselekedeteik miatt?



Nemrég egy – amúgy hitehagyott – atya szapulni kezdett engem,
mondván, publicisztikáimban, előadásaimban szeretetlen vagyok, hogy soraimat
nem a magyarság szeretete, védelme, hanem csupán az arra rátörők szimpla
gyűlölete vezérli. Nem, nem replikáztam erre, elvégre negyvennégy évvel a hátam
mögött sok egyéb mellett egyet holtbiztosan megtanultam: csak értelmes emberekkel lehet
vitatkozni. Ha nem az az illető, legjobb elkerülni, még ha Isten
szolgája is.



Eszembe is jutott erről rögvest egy régimódi történet:



„Halálos ágyán feküdt a jámbor férfi, mikor János nevű
szomszédja szomorúan és szégyenkezve lépett a szobába s így szólt hozzá: „Imént
hallottam, hogy rossz bőrben vagy. Nem engedhetlek hazatérni, amíg
lelkiismeretemen nem könnyítek: Te tudod, hogy miről van szó. Többször engedtem
a csábításnak és rosszat beszéltem rólad. Nem mondtam rossz szándékkal, de
bűnös kielégülést éreztem mellette, mivel hogy te jámbor ember vagy. Hogy téged
ezzel nagyon megszomorítottalak és ártottam is neked, jól tudom. De most igazán
szívemből bánom. Meg tudsz bocsátani?” A beteg meghatottan hallgatta és így
felelt: „Igen János, szívből megbocsátok neked, bár nagy bánatot okoztál nekem.
Ami elmúlt, elmúlt. Örülök, hogy beláttad igazságtalanságodat. Tehát, mint mondom,
megbocsátottam. De mégis volna egy kívánságom. „Mi az?”, felelte János,
„mindenre kész vagyok!” „Azt kívánom, vedd a párnámat, menj fel vele a
templomtoronyra és ott ürítsd ki”. A jelenlevők csodálkozva néztek egymásra,
felesége lehajolt hozzá és még egyszer megkérdezte, vajon csakugyan ezt
akarja-e mondani; határozott fejbólintással felelt, hogy igen., ezt! János
tehát hozzálátott ennek a különös megbízásnak teljesítéséhez. Felment a templom
tornyára, kirázta a pelyheket a párnatokból, melyek a szél irányában azonnal
szerteröpködtek. Azután az üres párnahéjjal visszatért. „Köszönöm”, mondá a
beteg, „de most még egyet kérek, azután egészen meg leszek elégedve. Fogd ezt a
párnahéjat, menj, gyűjtsd bele az összes tollakat, melyeket kiszórtál, amíg ismét
egészen megtelik”. János kérdőleg nézett a betegre. De csakhamar lesütötte
fejét, megértette a leckét. „Lásd”, mondá a beteg, „ilyen a rágalmazás. A
szókat gyorsan kimondjuk, azok messzire eljutnak, lehetetlenség őket ismét
befogni. Ha a baj megtörtént, jóvátenni többé nem lehet. Harag és keserűség
nélkül válok el tőled, de a jövőben fékezd a nyelvedet és segítsen meg ebben az
Úr.”.



(Farkas Edith S. M.: Missziós útravalók. I. köt. Budapest,
1925. Szociális Missziótársulat-Apostol Nyomda Rt. 37-39. old.)



Nos azzal, hogy az engemet
gyűlöletkeltéssel vádoló, vagyis megrágalmazó atya amúgy pont e történetet
olvasta a fejemre, csak lelki kificamodását bizonyította. Mindezt természetesen
nem egyéni sérelemből osztottam meg, hanem csupán azért, hogy rámutassak ezúttal
is arra, az ördögnek mennyi arca van. Nemcsak liberális vagy kommunista lehet
az. Könnyfakasztóan ájtatoskodónak, „ultrakonzervatív”-nak látszó is lehet –
megbízói óhajából.