Ribka Zoltánnak       

I.

Két év futott el a tovarobbanó idő
szédületében, de azt az estét nem feledem.
Akkor még volt tél, hó, hideg, recsegő
december. Karácsony másnapján este
az éppen égő tűznek örülve a kályha előtt
ültem -aznapra sikerült fát szereznem-,
egy pohár borral kezemben, mellettem
kutyám, Vackor aludt a jó melegben.
A közmunka rég véget ért, s kilátás semmi,
eltűnődtem én is, mint a púpos angol király:
teszek a világra, mától gazemberré válok.
háttal a világnak, arccal a pusztai éjnek,
ordasabb lenni az ordasnál, ez hajtott,
ez az indulat vezetett kőkeményen.
Hirtelen csöngő zörrent. Vaci felugrott,
s csaholva az ajtó felé futott.”Ki lehet az
ilyenkor? Miféle kóbor léleknek jutott
eszébe, hogy élek? Kimentem, s a kapuban
egy nagy szatyor a kezedben, s noszogattál,
hogy mennénk talán beljebb, hacsak nem
akarnánk az udvaron válni jégkockává.
Szatyrodban volt minden, ami az élethez
kellett, meleg ruha, étel, s ráadásként
egy üveg finom bor, s mindehhez
baráti ölelés, jó szó is került ajándéknak.
Beszélgettünk
verseinkről, zúzmarás
életrezdüléseinkről. Kérdeztem, hogyan
jutottam eszedbe, ebbe a szilánk-hideg
éjszakába miért hozott felém a lábad?
S mondtam neked, hogy már minden
mindegy nekem, ha rablóké a törvény,
hát akkor én inkább azon kívül leszek.
Rám néztél hosszan, szűk-szigorú szemmel:
„Jártam eleget egyenruhában, a világ
elvadult zugában, Afganisztánban.
Megtanultam egy életre, hogy sebesült
bajtársat sohasem hagyunk hátra.
Gazember ne légy! Sose voltál,
nem tudod, hogyan kell csinálni.
Nem lesz elég időd belőle kiszállni,
s nekem semmi kedvem koporsódnál
később díszőrséget állni. Tarts ki
inkább, tedd azt, amiben jó vagy,
a bűnt hagyd inkább az arravalóknak.”

II.

Két év, villámfénynél. Feledett szavainkért
nem tartozunk másnak számadással.
Élünk nagy elszánással, tisztának őrizve
meg a tiszta szót, a fehéret, jobb időkre valót.
A jobb idő barátom, hidd el, minket is utolér,
amikor nem a kórságosoké lesz a babér.
Hisz hulló idő ez. Kergült évek temetnének
minden feledhetetlen szépet, de mi mégis
megállunk, jóság-igába vert veteránjai
a fénynek. Ha kifordulna a föld is alólunk,
s minden északi szél szembe is fújna megint,
nem rendülünk, csak megyünk, itteni, otthoni
átutazói e létnek, mint a becsület napszámosai,
kik múltjukat letéve, jóra szövetkezének.

2014-03-31