Hányszor hallom: „nem jöttek össze a dolgok, de majd összehozzuk
őket”, „tető alá kerülnek a dolgok”, „benne van a pakliban”! Nem folytatom.
Csak az a kérdés kínoz, ami egykor Bereményi Gézát és Cseh Tamást: „Száz év
múlva ki tud majd itt magyarul?" Pedig édes anyanyelvünk védelme legalább
olyan fontos, mint testünké.

Már
kisgyermekekként megtanultuk, hogy testünket fürdéssel-mosdással naponta
megtisztítjuk. Csakhogy az embernek nemcsak teste, hanem szellemi lelke is van.
Amit éppen úgy ápolnunk kell, mint a testünket – ha nem jobban. Mondhatnók,
erről kár írni, ezt minden ember tudja. De vajon ha ez így van, akkor miért nem
ennek megfelelően cselekszenek mindennapjaikban?



Tisztelet a kivételeknek, tehetnők hozzá. Mert még ha kevesen
is, de azért akadnak korunk bábeli zűrzavarában, akik mindkettő ápolását
fontosnak tartják, de valahogy különösen is a lélekét. Aminek része nyelvünk
ápolása. Anyanyelvünké. Ami elé odatesszük, hogy édes. És mint mindent,
ami szép, jó és nemes, védeni kell a megromlástól. 



Nos, ami édes anyanyelvünket illeti, ki tudja, naponta
hányszor szorul védelemre. Ámde miként tegyük ezt? Erre ad példát
mindnyájunknak Lakatos Pál minapi fészbúk-bejegyzése:



»„– Sajnos keveset kommunikálnak egymással az emberek”,
mondja nekem szomorkásan a postáskisasszony. „– Nem haragszik, ha mondok
valamit, mert van erre egy szép magyar szó is, a kommunikálni helyett
használja a beszélgetni szót.” A gazdaboltban meg terhes nőről beszél a fiatal
eladó férfi. „– Ugye nem veszi zokon, ha mondok valamit, próbálja meg a terhes
szó helyett a várandós kifejezést használni”, kérem tőle illedelmesen „–
Hiszen a kis jövevényt izgatottan várjuk, és elsősorban nem a teherre gondolunk
várakozás közben.” „– Tényleg, mennyire igaz!”, ízlelgeti a szót, amit
lehet, hogy most hallott először. 

Én meg boldogan lépkedek tovább, hiszen ma is tettem valamit
édes anyanyelvünkért.«



Ahhoz, vagy valaki így tegyen, éppúgy nem kell nyelvésznek
lennie, mint a testét ápolónak sem szükséges orvosnak lennie. A baj csak az,
hogy jó ideje olyan korban élünk, melyben szinte senkinek és semminek nincsen
sava-borsa. Szürke egyhangúság uralkodik nyelvi téren is. Hogyan is írta valaha Herczeg Ferenc? „A mai kor már nem tűr
úriembereket. Nem akar semmit, ami egyéni, semmit, ami különbözik az átlagtól,
aminek ritkasági becse van. Kötelező az, ami ordináré. Ordináré
emberek persze azelőtt is voltak, de akkor szégyellték és letagadták magukat.
Ma azonban divatot, meggyőződést és világnézetet csinálnak önmagukból.
Ordinárének lenni szent jog, sőt kötelesség is.”



Lassan ott tartunk, hogy ha
tiszta magyar szót szeretnénk hallani, Székelyföldre kell utaznunk. Pedig
lehetne ez egészen másként is. Ami csak rajtunk múlik, azon, hogy
kigyomláljuk-e rendszeresen édes anyanyelvünk veteményeskertjéből a nyelvrontás
gaznövényeit?