Hányan vannak, akik szemrebbenés nélkül kijelentik: ők jók. Jó
keresztények, jó magyarok. Igen, így. Nem, nem azt, hogy jó keresztényekké és
magyarokká törekszenek válni. Nem. Ők már most azok.

Már-már
hajlamos lennék, hogy azt mondjam, oké. De valahogy ott furakodik bennem
valami. Nevezhetjük akár kételynek is. A lényeg, hogy egy kérdés merül fel
bennem. De mit szól ehhez Jézus Krisztus? 



„És amint elment [Jézus – Ifj. T. L.] az útra, hozzá futván
egy valaki, térdre esvén előtte, kérdé őt. Jó mester! mit cselekedjem, hogy az
örök életet elnyerjem, Jézus pedig mondá neki: Miért mondasz engem jónak? Senki
sem jó, csak egyedül az Isten.” (Mk 10, 17-18.)



Aztán eszembe jut erről – hogy, hogy nem – egy jelenet.
Valaha a Mazsihisz (de régen írtam le ezt a szót, nyilall hirtelen eszembe!)
elnöke (mindegy, hogy hívták) Naftali Kraus budapesti könyvbemutatóján azt
mondta a szerzőnek, hogy blogja árt a zsidóságnak, mert – úgymond – „nem
teljesen igazságos”. Meg is kapta a szerzőtől nyomban a kádenciát. „Teljesen
csak az Isten igazságos.”



Igen, csak Ő. Az utóbbi hónapokban mégis, hol a
lombikbébi-program, hol az iszlám-befogadás hívei részéről hangzott el egyre
sűrűbben: „Én jó keresztény vagyok.” Meg hát akkor nyilvánvalóan jó magyar is.
Jó, de mégis – mitől? 



Egy biztos. Irigylem az ókeresztény kort. Miért? Mert akkor
még az igen igen volt, s a nem nem. Mindkét részről. Krisztus ellenségei és
barátai részéről egyaránt. Akkor valahogy nem volt „átjárás” a jó és a rossz
között. S hogy mennyire nem, íme erre egy korhű példa:



„Az ősegyház egyik koronatanúja, Irenaeus püspök († 202)
roppantul érdekes adatot őrzött meg az utókornak. Elbeszéli, hogy midőn Szent
János, az apostol, egyszer fürdőben volt s meghallotta, hogy Marcion, a
gnosztikus, ugyanazon fürdőhelyiségben tartózkodik, rögtön kisietett a
fürdőből, mert nem akart együtt fürödni azzal, aki az Egyház egységével
szembehelyezkedett.”



(Bangha Béla SJ: Nagy kérdések útján. 2. kiadás. Budapest,
1923. Magyar Kultúra-Pallas Rt. Nyomdája. Katolikus Kultúrkönyvtár I. 75. old.)



Keresztények vagyunk. Pláne jó keresztények – és így
automatikusan nyilván jó magyarok is. Hát nem tudom, de nekem ilyenkor mindig –
monománia ide, monománia oda – Bangha páter sorai villannak fel:



„Keresztények vagyunk, de kerüljük az Isten házát s
elvesztettük az imádság szárnyaló lendületének, az áhítat boldogságának, a
magunkba szállás töredelmének érzetét. Keresztények vagyunk, de az
evangéliumot, a világirodalomnak ezt a legnagyobb remekét és a
világtörténelemnek ezt a leghatalmasabb lendítő kerekét csak hallomásból
ismerjük. Byront és Shakespeare-t, Petőfit és Aranyt, sőt Zolát és Anatole
France-ot, sőt Szomori Dezsőt és Nádas Sándort olvastunk, de Mátét, Márkot,
Lukácsot és Jánost soha! Az évszázadok vagy a jelenkor nagy keresztény
gondolkozóit, bölcselőit, történészeit soha! Egyházunk történetét,
büszkeségeit, érdemeit nem tanulmányoztuk soha! Keresztények vagyunk, de az
evangélium hirdetése nem érdekel; ha egy-egy nagynevű szónokot hirdetnek, akit
meghallgatni retorikai és költői élvezet, azt meghallgatjuk, mint ahogy cigányt
megyünk hallgatni a kávéházba, de ahol keresetlen szavakkal Krisztust
prédikálják, ott unatkozunk és kritizálunk, mert a magunkba szállás s az
evangélium fenséges egyszerűsége iránt szinte érzékünket is elvesztettük.
Keresztények vagyunk, de Istent káromoljuk, de párbajozunk, de házasságot
törünk, de virágzik köztünk a prostitúció s az orfeumok és mozgószínházak
szemérmetlensége, de beszennyezzük a házasság szentségét könnyelmű
elválásokkal, új feleség vételével, végül tán a feleségek csereberélésével is s
a gyermekáldás bűnös megakadályozásával. Keresztények vagyunk, de nővilágunk
olyan divatot követ, amely fittyet hány a keresztény szemérem és nőiesség
méltóságára s utcáinkat a vándorló kerítés és bűnre izgató frivolság
kirakataivá teszi. Keresztények vagyunk, de őrült materialista versenyt
folytatunk a koncért és durva mohósággal vetjük rá magunkat minden kínálkozó
nyereségre, bármily eszközzel érjük is el azt. Keresztények vagyunk, de mint
gyermek a mumustól, félünk és reszketünk a „klerikálizmus” szörnyű vádjától;
idegen, ismeretlen fakíroknak nézzük a papjainkat, akikről minden rosszat és semmi
jót nem szabad elhinni és akiknek társasága megbélyegez és megfertőz, mint a
leprásoké. Keresztények vagyunk, de egyházat, pápát, kánonjogot, keresztény
iskolát, sajtót, irodalmat s egyesületet ne említsen senki előttünk.



Nem, nem ez a magyar kereszténység természetrajza, de ugyebár
akad soraink közt is elég, akinek kereszténysége körülbelül ezek közt a határok
közt mozog. S az ellenség persze kaján kárörömmel könyveli rá ezek hitványságát
az összesség nevére. S ilyen kereszténységgel természetes, hogy nem lehet
megváltani a világot, még egy akkorka országot sem, mint aminő szegény
Csonkamagyarország! Ilyen kereszténységgel legfeljebb önmagunkat ámíthatjuk s
ellenségeinket izgathatjuk fokozottabb ellenállásra, anélkül, hogy a keresztény
gondolat igazi hatásait és gyümölcseit remélhetnők.”



(U. ott, 83-84. old.)



Bocsánat, ha már mindezt
korábban idéztem – mentségemre talán csak az szolgálhat, hogy mégsem elégszer.
Szóval lassabban az agarakkal. Lassabban a szóval. Kevesebb öndicséret, több
önbírálat. S akkor, Kölcseyvel szólva, meglehet, hogy a haza fényre derül.