A fülkémbe egy magas, kopott vénember lépett be. Jól hallhatón köszönt, majd leült. Szürkesége lepett meg először, szinte alig látszott egész alakján a haj, a szakáll és a kabát egymást elkülönítő határvonala. Egész lényével valami szürke gomolygást hozott a vörös kárpitülések és függönyök, a barna bútorok közé. Még a bőre is szürke volt, s a keze a hosszú, elhasznált ujjaival is. Poggyásza egy közepes méretű, ócska bőrönd felrepedezve, dróttal megerősített füllel.
- Ugye, Pestre visz a vonat?
- Igen, a Nyugatiig – válaszoltam.
Negyedóra is eltelt, a vonatunk hosszú, melodikus robogással haladt előre, kettévágva a keskeny magyar alföldet. Szikár tájak, szántók, kiégett pázsitosok, ritkás fasorok váltották egymást, s csak a messzi tanyák füstje ágaskodott az égre, a nagy őszi égre, mely tele volt fáradt színekkel.
- Maga is Pestig? - kérdezte az öreg.
- Igen.
- A Nyugatiig?
- Igen, odáig. Az a végállomás.
Az öreg ezen elmosolyodott. Hosszan kibámult az ablakon, szürkés szeméhez jól illett a szürke táj.
- Én a Keletihez megyek. Keletre utazom.
Magának mondhatta, mert nem nézett rám, és jó néhány percig nem is törődött velem. A zsebében kezdett turkálni, a kabátját még mindig nem vetette le. Lompos, elhanyagolt külsejű ember volt. Szakálla ápolatlan, ahogy a haja is az. A tekintete telve volt a bölcs ember nyugtalanságával és zárkózottságával.
- És meddig tart? – kérdezte.
- Csak másfél óra.
- Az nem hosszú.
- Rengeteg – feleltem. - Kilencven perc értelmetlen zötykölődés. Idő, melyet elkótyavetyél az ember.
- A halálos ágyán lévő ember elcserélné erre – mondta a megbotránkoztatás szándéka nélkül.
Elfordultam, hogy jelezzem, nem érdekel az effajta társalgás. Nem sértődött meg, rezignált csendességgel bámult rám továbbra is.
Kint sötétebb lett. A délután a múló idő lépcsőjén egyet lépett, s hirtelen árnyéka nőtt a fáknak, a villanyoszlopoknak, a még mindig elszórtan elmélázó házaknak. Az égalja átnedvesedett az alkony színeitől. Ősz volt az égen és a földön. És itt is, bent, a fülkében. Mi is árnyasabbak lettünk.
- Segít majd a Keletiig eljutnom? Csak néhány szóval, hogy merre induljak... - szólított meg újra.
- Természetesen – próbáltam illedelmes lenni.
- A jó szó manapság nem természetes – mondta hirtelen.
Fásultság, suta közhely, gondoltam magamban. Ujjaival megfésülte a szakállát, hosszan megbámult, úgy kezdett beszélni.
- Hazajöttem Magyarországra. Sok év után. Szinte minden megváltozott. Csak a vonat nem. Az ugyanolyan ócska és rendetlen – mosolyodott el. - Ön csavargónak néz. Pedig nem vagyok szegény ember.
Belenyúlt a kabátzsebébe, s vaskos pénzköteget vett elő. Legalább tízévnyi jövedelmem lehetett, annyi ezres volt benne.
- Másfélmillió – mondta, s hagyta, hogy sóváran bámuljam a rengeteg pénzt. - Egy lakás ára. Vagy egy vidéki házé...
Jól éreztem. Százhúsz hónap alatt sem keresek ennyit.
- Van több is – mondta az öreg, de már nem kérte az ámulatomat.
Elrejtette a pénzt, majd kinézett az ablakon.
- Cegléd?
- Még nem az. Csak Kecskemét.
- Szép város – mondta meggyőződés nélkül.
- Valamikor az volt – feleltem.
- Idevaló?
- Ide.
- És?
- Az emberek már nem ragaszkodnak manapság a szülővárosukhoz.
Elmosolyodott. Újra. Ilyenkor megszelídült az arca, egészen gyermeki lett. A szemében is mosoly bujkált, régi, elévülhetetlen tisztaság.
- Valamikor én is erre laktam – kezdte óvatosan, hogy el ne riasszon. – Kicsit délebbre. Kisebb városban. Félszáz éve... - Ma nagyobb, városiasabb. De csúfabb. Elcsúfította a kommunizmus.
Emlékszem, óvatosan körülnéztem, az effajta beszédet akkoriban büntették. Bár nem féltem, magam is mondtam ilyesmiket baráti körben. De ezt az embert nem ismertem.
- Nem akarom untatni, de beszélnem kell. Beszélnem valakihez. Elszoktam a magyar nyelvtől. A számtól elidegenedtek a magyar szavak. Kell, hogy visszajöjjenek.
- Beszéljen! Engem nem zavar. Figyelek. Olvasáshoz már... A lámpafény gyenge, kint pedig sötétedik.
- Maga kedves ember. Fiatal és rokonszenves. Nem is tudnék beszélni olyan előtt, akit nem kedvelek. Maga józan, udvarias, vannak érzelmei, de drágán méri azokat.
Nevetni kezdett. Mindenféle gúny nélkül. Ahogy gyermek nevet szeretőn az apjára, s ahogy apa nevet vissza a gyermekére. Jók voltak a fogai, s hirtelen belém nyílalt, hogy ez az ember szép a szépség fáradt ecsetvonásaival is.
Aztán egyszerre szomorú lett.
- Volt két lányom. Nem ismertem őket, ők még kevéssé engem. Hazajöttem, hogy segítsem mindkettőt. De az egyiket már másféle apa oltalmazza. A sírja szép, fél napig bámultam. A másik pedig öregedő asszony lett. Ismeretlen, kellemes nő, lágyuló gyümölcs, fonnyadás előtti. Szép ölelésű. Neki adtam két ilyen gurigát, amit magának mutattam. A két lányét egynek. A holtnak nem kell ilyen játékszer. A harmadik pedig marad az enyém.
Megigazította a kabátján a gallért, majd folytatta.
- Visszamegyek az oroszokhoz. Le, a Kaukázusig. Az is a hazám. Másfajta. Mostohaanya.
Hallgattam, ahogy beszél Oroszországról. A hatalmas hegyekről, az óriási járművekről, a kínzó messzeségekről, hogy ősszel minden arany, tavasszal kék és zöld, nyáron sárga és vörös, a tél pedig a kék és szürke ezernyi árnyalata.
- Ez már Cegléd – mondtam, mikor elhallgatott, s a vonat megállt az egykor patinás vasútállomási épület előtt.
Emberek jöttek, dobogtak, nők csicseregtek, férfiak morogtak, csapkodták a fülkék ajtaját, dobálták a bőröndöket, sziszegtek és elégedetlenkedtek. Utazó társam minta tudomást sem venne az egészről, maga elé bámult. A haja még sűrű volt, a szakálla egyenetlen, talán késsel igazíthatott rajta. Keze nagy volt, inak és erek uralkodtak rajta, végletekig kihasznált és elhasznált kéz volt. A kabátja durva anyagú, orosz kabát. Elijeszthette a felszállókat, mert senki nem nyitott be hozzánk.
Aztán a vonat nagyot rándult, mint elszenderült ember, akit görcsbe ránt az éj közepén a test lassan oldódó kényszere.
Ahogy elindult a vonat, az öreg beszélni kezdett. Kopott, reszelős hangon, kimérten és avítt szóhasználattal. Mintha a múltjából kitépett lapokat olvasná ma vissza, s az ma is ott fehérlik az életének sűrű szövésű mondatai közt. Hallgattam...
- Ahol laktam, az állomástól szemben vitt egy út a város szívébe. Nem volt hosszú, kisvárosi utacska volt, apró villákkal. A végében volt egy kis épület. Köralakú, formás kis házacska egyetlen kis helyiséggel. Itt árultak mindenfélét. Volt, hogy újságot, máskor kacatot, kölyköknek használt játékot. Majd könyvet, ételt, s újra újságot.
Most, hogy leszálltam, megnéztem. Romos volt, rács is került rá, amögött betört üvegablak, bent penészszag, nyirkosság.
Mikor tizenhét éves lettem, naponta elmentem mellette. Mindig valami vén ószeres árult onnan, de az emberek ügyet sem vetettek rá. Aztán egy nyugdíjas órás került oda, akinél egyre több óra lett, egyre több elrontott, szétszedett óra. És valamiféle lopási ügybe is kerülhetett a szerencsétlen, mert emlékszem, a kis úton vezette végig a csendőr, s volt, aki leköpte, mások haragos szóval gúnyolták. Örmény volt vagy zsidó. De az is lehet, hogy sváb. Ott nem szerették ezeket a fajtákat.
Mindegy, nem is számít...
A háború valahogy megkímélte. Pedig közel volt az állomás. Az szétrobbant. A síneket felszakították a gránátok. Elszaladtak azok az évek is... Ötvenben lettem húsz éves. A város..., ez is olyan volt, mint egy összefércelt sebesült. Már nem a régi, egészséges, tiszta bőrű, ép csontozatú. Kopott volt, hegekkel, lehámozták a színeit, teleszemetelték ostobasággal. Gyerekként sokat bámultam a városszélről az ejtőernyősöket, aztán, a háború végén a tankokat, melyek csak jöttek, s mintha soha nem fogynának el, napokig zúgtak éjjel is, nappal is.
- Nem untatom? – kérdezte hirtelen.
Elálmosított ez az öreges locsogás a múltról, s a vonat állomás nélkül zuhant előre, a semmitmondó tájba, mely öreg volt, csak a házak bólogattak néha a messziből, s a füstjük olyan volt, mint egy vénember őszlombú feje.
- Nem, egyáltalán nem – válaszoltam gyorsan és hirtelen, hogy ne hagyjak kételyt és sértést ebben a joviális tekintetű emberben.
Mégis csendben volt egy-két percig, s hirtelen a vonat zakatolása állt közénk. Majd a táj, neki jobbról, nekem balról. Neki a feketén alvó földek, nekem az elködösödő lankák. Neki az ég és a föld óceáni egybehullámzása, nekem el-elvesző tanyák árnyékos üressége.
- Volt egy testvérem – mondta hirtelen. - Testvéröcsém. Anyánk belehalt a szülésbe. Apám pedig azért szerette az öcsémet, mert ő túlélte, s anyánk annyit mondott, hogy vigyázzon rá kétszeresen, mert őt hagyja örökül. Hogy engem miért nem említett, már nem tudhatom. Talán beszélt volna rólam is, ha marad néhány perce. De rám nem volt ideje... Nagyon jó gyermek lett, tisztelt és kapaszkodott belém. Én pedig anyánk szavait magamra is érvényesnek tartottam. Öt év volt köztünk, majdnem hat. De apám ötöt mondott, s amit ő mondott, az kiparancsolta az élet rendjét is a házunkból. Emlékszem, mikor jöttek az oroszok negyvenötben, bejöttek a faluba. Azt hittük, emberalatti lények, de ezek csupa parasztok voltak, magunkfajták, csak a komiszárok voltak vadak, de azok nem is oroszok voltak, s leginkább nem emberek. Ma sem értem, hogy ez a kevés, idegenpofájú lény hogy tudott ennek a végtelen népnek a nyakába ülni. Ezek tették állattá azt, amelyik hajlamos erre. És minden nép hajlamos. Ugye, ért engem?
Megállt a beszédben, várakozón nézett rám.
- Talán értem. De, kérem, folytassa! A testvéréről akart beszélni.
- Igen, arról – mondta az öregember, s hirtelen elnedvesedett a pillantása.
Nem könnyes volt, csak amolyan félig száraz rebbenés suhant el a tekintete fölött. Pedig nem is pislantott.
- Jött néhány teherautó az úton, de mögöttük ellopott, elhajtott állat a mezőkön át erőst lemaradva. Mikor megláttak bennünket a komisszárok, felénk mutogattak. Mondtam az öcsémnek, hogy fusson, mert mindkettőnk kell nekik. Azt válaszolta, hogy nem hagy magamra, együtt fussunk. Emlékszem, megpofoztam. Nem dühből, hanem féltésből.
- Menj, te ostoba. Fuss már! – ordítottam vele.
Belém kapaszkodott, sírt. Akkor ellökdöstem, s az oroszok felé szaladtam. Egyszer elestem, majd a második esésnél a lábuk elé gurultam. Röhögtek, az egyik megrúgott. Fektemben is láttam, ahogy a testvérem tízévesen áll a kicsinyke domboldal szélén, s a válla remegett a zokogástól. Aztán az orosz talpraállított, s előre lökdösött. Jól éreztem, velem jól lakott, az öcsém nem kellett neki. Engem feldobtak a második teherautóra, ahol volt már néhány magyar. Korombeli is, meg öregebb is. Amolyan dolgos parasztfajta. Nem keletnek mentünk, hanem északnak. Este lett, mikor a teherautó aknára futott. Az első, de a másodikat is lelökte az útról a robbanás. Árokba zuhantunk, de a mellettem ülő megragadott, s előre rángatva maga is menekülni kezdett. Összekötözött kézzel futottunk. Mögöttem a paraszt. Nem volt gyors, de hamar beért, mert szívós volt. Erdőben voltunk, az orosznak még nem volt ideje ránk. Valószínűleg páran meghaltak a magyarból is.
- Ne úgy fuss te, mint a vaddisznó! – hörögte. – Légy nyúl vagy róka! Különben elkapnak mindkettőnket.
Utánozni kezdtem, lábujjhegyen szökkeltem, s így futottunk vagy félórát. Hatalmas karéjt írtunk le, nehogy megtaláljanak azok, akik egyenest jönnek utánunk. Lápos, nehéz földű tájon jártunk. Ez ösmerte az utat. Vagy ösmerte az ilyesfajta vidéket. Hajnalban váltunk el. Emlékszem a szavára.
-Te kunsági vagy, arra van a te otthonod! – mutatott délkelet felé. Arra sűrű sötétség volt. - Ha hatra áll az idő, akkor bújj meg, s mikor setét lesz, akkor fuss hazáig. Én meg erre. Az Isten áldjon! – mondta, majd megragadta a vállam, s arra lökött, amerre haza kellett mennem.
Megfogadtam a szavát, éjjelre hazaértem. Az apám hosszan megölelt, az öcsém úgy nyüszített, mint egy megvert kutya. Szeretett, ahogy egy kistestvér tudja szeretni azt, aki félig Isten a szemében. Néhány hónapra valóban róka lettem, melyik minden rezdülésre fölriad, hiszen sokakat elvittek keletre, akik közül jó, ha százból ketten-hárman hazajöttek. Én nagyfiú lettem, az öcsém szép. Törékeny volt, de arcában anyánk élt tovább a vonásainak összes finomságával. Én pedig erős voltam, a dolgos fajta, tanultam és munkám is volt. És majdnem elvesztettem az Ő miatt. Belépett az életemben, mint más a nyitva felejtett ajtón. Ott volt, belenevette és belemerengte a friss életének összes színét. Ha kimondom, hogy Ő, az csók volt, egy sóhaj, a kielégülés. Maga ezt nem értheti, hiszen gyerek még, nem rángatta felnőtté nyomor és háború. Nem beszélhetek a szépségéről, mert ahhoz ostoba és tanulatlan vagyok. És annak az anyja és az apja hozzám engedték, mert azt látták, hogy a vállam elbír egy családot, s talán az ő öregségüket is a magamé mellett. Jó volt szeretni, s még inkább könnyű. Először a köralakú kis épületnél találkoztunk. Friss lángost árultak reggelente, s mindig elkérte az enyém felét. Szerettem nézni, ahogy eszik, ahogy teleszájjal válaszol, ahogy a hajába befészkeli magát a reggel, arany az aranyba, a homloka volt a kincstár. A keze két rémült kismadár, mely a csípős reggeleken bebújt az ingem alá, a szája pedig tele volt beszéddel, apró, alig érezhető csókokkal. Másnak is kellett. Verekedtem is érte. Egyszer úgy összevertek, hogy azt hittem, ott halok meg. Eltört a bordám, a fogam meglazult, levegőt alig kaptam. A vén órás, akiről nem tudtam, hogy zsidó vagy örmény, ő segített fel. Szegény vénség! Majdnem földre döntöttem a vézna testét, ahogy engem magához emelt. Közben láttam, sóvárogva néz a boltra.
- Mindjárt jön a lángosos – mondtam neki a levegőt kapkodva. – A maga boltja volt.
- Én voltam a boltté, de ennek sem kellettem. Eljöttem, hogy búcsúzzam tőle. Ma reggel engedtek haza – mondta szégyenkezve. – A börtönből. De maga még szánandóbb.
Vasárnap volt, akkor jutott az eszembe, nem nyitott ki, így az öreg adott kenyeret, melyet alig tudtam megenni. Fulladoztam tőle.
- Nem tudom meghívni magát magamhoz, mert nincs már lakásom sem. Ami van, onnan már nincs kijárás. Talán csak a földnek kellek még – mondta reszelős vénhangján.
Nem értettem, hogy miért jó hozzám, hiszen az apám sem volt az. Hiába kérdeztem, hogy felesége vagy gyereke van-e, csak legyintett.
- Azoknak nem kellhetek, s nem is megyek hozzájuk. Szúrós bogár lennék a bőrükön...
Elaludtam. Mikor felébredtem, már tíz óra is elmúlt, ragyogott a nap, fájt az éhség, az öreg sem volt sehol. Nem akartam, hogy az apám így lásson. Meg hogy Ő...

Valaki hirtelen kinyitotta az ajtót, de engem látott hosszú hajjal, borostás állal, s az öreg végtelenül nagy szürkeségét. Visszazárta az ajtót. A vénembert láthatón kizökkentette a beszédből, mert elhallgatott. Már nem nézett rám.
- És hogy hívták a lányt? – kérdeztem sután.
Az öreg rám emelte a tekintetét, mintha az arcomból akarta volna kiolvasni a nevet. Aztán annyit mondott:
- Mit számít a név...
Eszembe jutott, mi sem mutatkoztunk be egymásnak. Ott ültünk egymással szemben, s nem tudtunk egymásról semmit, csak két arc voltunk valamiféle stigmákkal, ráncokkal, régi vonások kiismerhetetlen ritmusával. Olyanok voltunk, mint két partitúra, melyben nincs utasítás vagy jegyzet, hogy mit kell gondolnunk a másikunkról, erről a két ismeretlen műalkotásról.
- Mikor az öcsémnek bemutattam, egy apró villanást láttam a nőm szemében. Érdeklődés volt és izgalom, a hirtelen jött felismerés fénye. Mikor hozzám bújt, ellene védekezett. Néha arra gondolok, hogy neki játszott, milyen is ő, ha szeret. Nevettek, én pedig bámultam mindkettőjüket. A szemüket, az ajkukat, a fogaikat, melyek mind hirtelen egyformák lettek, eggyé tették őket. Majd az öcsém átkarolt, ahogy jó testvér a gyengét, mert én lettem akkor a satnya, a csúf és idomtalan. Ahogy ketten előttem voltak, akkor fedeztem fel őket, hogy mennyivel többek nálam. Ők nem tudtak erről semmit, észre sem vették titkos egységüket, de én, aki mindkettejüket szerettem, én láttam egyedül tisztán. És Ő már nem szeretett. Néhány másodperc alatt elvesztettem. De a testvéremet nem akartam. Játszottam ezt a kínos játékot, s olyan jól sikerült, hogy bolonddá tettem magam. De a testvérem nem bántott. Én sem őt. Láttam a szenvedését, önmegtartóztatását, hogy miként soványodott le, és láttam a sápadtságát, reménytelen pillantásait. Mennyire jó gyermek! Mindig ennek láttam. Egyszer azt mondta, pap lesz. Reggel volt, a kis épület előtt jártunk, most komor tömbként hatott. Szúrós, fekete reggel volt.
- Egy nő meghalt miattam. Anyánk – mondta alig hallhatón.
- Neked a halálához semmi közöd.
- Te pedig nem érted meg az én életemet – válaszolta keserűen. – Én csak bajnak vagyok itt. Egyszer jót is tehetek.
- Te vagy az egyetlen jó. Mindenkinél jobb. Anyánkra nem emlékszem, az apám rideg. Kettőnk közt is különbséget tett. S neked jobban fájt, hogy téged jobban szeret. Emlékszel, mikor temettük? Szakadt az eső. És vihar volt, majdnem befújt téged is a szél a sírba...
Előbuggyant nevetésünk.
- Nem vagyok jó – ölelt magához. – Veled vagyok a legkomiszabb. Szeretem azt, akit szeretsz. Most már tudod. Engedj a dolgomra!
Kitépte magát a kezemből. El akart futni, nem engedtem. Összeborulva zokogtunk, ahogy kisgyermekként. Sírós hangján belesüvítette a fülembe:
- Jobb, ha megyek.
És ott hagyott. Nem akartam, hogy pap legyen. Emlékszem, sokáig néztem eltántorodó alakját. Magas volt, a haja majdnem a válláig leért, keskeny válla és keze, szép körszakálla miatt olyan volt, mint valami bibliás könyv rajza. Ő volt mindazon jó, ami apámból és anyámból megmaradt. Nem lett pap. Elkallódott, évekig nem is hallottam róla. Aztán egy nap beállított. Azt mondta, a Krímben volt. Ott dolgozott. Négy éven át. Megerősödött, a szépsége eltűnt, csak a tekintete maradt a régi. Élénk volt és mindig izgatott, majd gyorsan elkomoruló.
- És Ő? –kérdezte néhány perc után.
- A feleségem – válaszoltam. – Tanítónő lett, kimehetünk elé az iskolához.
- És veled? – kérdezte, s elgondolkodtam, hogy második vagyok a szívében még mindig. Vagy sokadik anyánk és apánk után.
- Dolgozom. Gyárban. Már művezető vagyok.
- Ilyen fiatalon? Beléptél? – kérdezte hitetlenkedve.
- Nem, soha nem tenném.
Megölelt.
- Hiányoztál, bátyus – suttogta.
Tavaszi nap volt, a felhők fakó lázzal lobogtak az égen, a levegő langyos volt. Az iskola új, hosszúkás, modern épület. Mikor Ő meglátta az öcsémet, elszórta a csomagjait, s hosszan megölelte. Irigykedve néztem őket. Főzött neki, sokat kérdezősködött az életéről, hogy mi van vele, van-e asszonya. De az öcsémet megszállta valami néma szomorúság. Sokszor és sokat hallgatott, majd néhány percre felderült.
Aztán újra elutazott.
Néhány hónap múlva meghalt. Betegen jött haza, búcsúzni jött. Csak nem tudta, hogyan mondja meg... Pesten élt egy külvárosi lakásban. Majd kórházba került. Egy ócska Bibliája volt és egy verseskötete. Ennyi maradt utána. És a szemüvege. Nem tudtam, hogy ennyire megromlott a szeme. Vastag keretű és lencséjű szemüveg volt. Szégyellhette. Belenéztem, hogy miként látta a világot. Kusza, otromba, zavaros volt. Talán ez a valós kép, nem az, amit én láttam. Anyánk fölé temettettem.

Elcsendesedett az öreg. Nagyra nyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta. Együttérzőn figyeltem. A saját testvéremre gondoltam. Régen láttam, s hirtelen hiányozni kezdett.
- Lehúzom az ablakot... Lehúzhatom? – kérdezte, s tétován rám meredt.
- Tessék csak – válaszoltam fojtott hangon.
Hűvös levegő csapott be, s vele együtt bejött az őszi táj salakja is. Szúrós lett a levegő, mintha avart égettek volna. És bejött a kattogás, a múló idő szomorú csörömpölése.
- Nem fázik? – kérdezte.
- Nem... Talán egy kicsit...
- Akkor felhúzom...
Bólintottam. Az ablak nagy csattanással záródott. Hosszú csendben ültünk. Volt vagy százkilométernyi. És harmincévnyi.
- És hogyan folytatódik a történet? A története – kérdeztem az elfojtott percek után.
- Nincs folytatás.
- Mi lett Ő-vel? És a lányai?
Rám nézett, némi megvetés vegyült a tekintetébe.
- Kérem a jegyeket! – zengett hirtelen az ajtó felől, ahogy az kinyílt otrombán és közönyösen.
A kalauz némi hitetlenkedéssel vette át a jegyet, mely nem magyar jegy volt, hanem négyrét hajtott sárgás papír több pecséttel, kemény zizegéssel. Aztán becsapódott az ajtó. Vonat vágtatott el mellettünk hangos zúgással.
Kint már sötét volt. Azon gondolkodtam, hogy az ég a feketébb vagy a föld. Hol kezdődik egyik vagy a másik?
- Tudni akarja? – kérdezte váratlanul.
- Mit?
- Amit az előbb kérdezett.
- Nem akartam tolakodó lenni. Azt gondoltam, szeretne önmagáról is beszélni.
- Csak magamról beszéltem. Hogyan bántottam azokat, akik fontosak voltak.
- Hogyan bántotta volna a feleségét vagy a testvéröccsét? – kérdeztem ügyetlenkedő hangsúllyal.
Az öreg hosszan megnézett.
- Nem érti? Még mindig nem érti?
Megráztam a fejem.
- A létezésemmel.
- Erről nem tehet.
- Nem, de a következményeit mások viselik. Ha nem születek meg, mindannyian élnének. Három halottam van, s egyedül én élek.
Vártam, hogy valami titokról lebbenti fel a fátylat.
- Ötvenhat október vége volt. Nem tudom, talán huszonhat vagy huszonhét. A kislányokkal, a kicsi három hónapos volt, a nagy majdnem kettő éves, el akartuk hagyni a várost. A tömeg ott volt a téren, hangosan követelőzött.
- Ez most nem a mi ügyünk – mondta Ő, s fáradtan szorongatta a kicsit, s vonszolta maga után a nagyobbat.
- Minden a mi ügyünk itt – válaszoltam.
- Akinek két ilyen kis gyermeke van, annak nem...
- Csak pár perc, hátha valamelyik elvtárs méltóztatik...
A hangomat elnyomta a kiabálás. És a füttyszó, valaki valamiféle ócska dobot püfölt.
Ő annyit mondott, hogy menjünk s rángatni kezdett. Tőlem néhány méterre ketten pisztollyal a levegőbe lőttek.
A következő pillanatban az ablakból lövés dörrent, egy öregember zuhant el előttem. A következő lövés mintha a fejem mellett suhant volna el. Ssszzz...A tömeg nekem lökte Őt, majd sodorni kezdett. A katonák néhányat a levegőbe lőttek. A tömeg ordított, a nagyobbik lányom hangosan sírt. Magamhoz akarom ölelni, de csatakos, ragacsos. A gyermek üvölt, s én rémülten tapogatódzom. Ő rám dőlt, de a feje a mellkasomra hanyatlik, ahogy a tömeg összenyom mind a négyünket. A ruhám fekete lesz, sáros. Annak hittem. Rám csapkodták a csizmák a sarat. De a nőm fejéből ömlött rám a vér. Halott volt akkor már vagy egy percre. S hogy megtorpantam, s hangosan ordítani kezdtem, térdre zuhant. Az arcát nem láttam a hajától és a feketére alvadó vérétől. Valaki felém kiáltott.
- Ott is egy halott! Egy fiatal nő!
A nagyobbik lányom arcának fele véres volt, a kis arcban hirtelen megnőtt a száj, mely hangtalanul tátogott. A szeme pedig mereven bámult a semmibe, engem már nem látott.
Újabb lövések zakatoltak bele a tömeg zúgásába, valaki elől elesett, mellettem, balra tőlem  felordítottak.
- Kérem, hozza a gyerekeket! – kiabáltam sokszor egymás után, mire egy középkorú nő felkapta mindkettőt.
Én Ő-t vittem. Nehéznek tűnt, ahogy tehetetlenül himbálózott a karja.
- Arra! Arra van a házunk! – kiabált egy nő, majd egy másik férfi elvette a nagyobbik lányomat. Az arca világított a sötétben még úgyis, hogy maszatos volt, s akkor már a szeme csukva...

Az öreg rám nézett, de nem sírt. Komor volt, de hogy elmondhatta, mintha megnyugodott volna.
- Nem tudom, mit mondjak – szólaltam meg hebegve.
Most ő bólintott, mintha annyit mondana vele, hogy nekem nem is kell beszélnem, nincs is jogom ehhez, hiszen még az apám is gyermek volt ebben az időben.
- Mikor vége lett ennek... Ennek a... Fél évre rá megnősültem. Kellett egy anya. Nem kell megértenie, senkinek nem kell megértenie ezeket a dolgokat. Aztán rájöttem, hogy olyan anya kell, aki felneveli nélkülem. Ötvennyolcban elhagytam őket. Nem magam miatt. Miattuk. Nem kellett nekik egy olyan apa, aki mindenkit megöl. Miattuk kellett elmennem. Az a nő talált magának valakit, s új apát és anyát kaptak a gyermekeink. El kellett menekülnöm. Meg sem álltam Oroszországig. A legnagyobb vezeklés az volt, hogy azokat szolgáltam, akik mindezt okozták. Azt a rendszert annak a kohójában. Így kellett lennie. Nézzen rám. Hetvennek vagy nyolcvannak lát, pedig ötvennyolc éves vagyok. Látja? Így kellett ennek lennie. Hazajöttem a lányokhoz, hogy nekik adjam az örökségüket. Harminc év munkáját. De az egyik a föld alá került. Az Ő sírja pedig már nincs meg. Kihantolhatták, mert senki nem fizetett utána. Apámé sem. Anyámé sem. És az öcsémé sem. Nekem ezért nincs hazám. A hazához kell néhány halott. Az élők a föld felett járnak, de a lentiek be vannak tapasztva a hazába. Amin járunk az egy fal. Egy nagy sírhely. Ezt csak most tudom már, hogy ilyen... ilyen öreg lettem. Most visszamegyek. Ami maradt, abból élek innen minél messzebb. Az egy másik világ. Nyolcméteres kerekű traktorok vannak ott, s száz tonnányi földet mozgatok naponta. Éjszaka égnek az olajmezők, és süvítenek, kiabálnak, mintha emberek lennének. Nekem ők a kísérteteim...
- Kőbánya-Kispest állomás! – visította a hangosbeszélő...
- Tudja, miért mondtam ezt el magának?
- Nem. Nem tudhatom...
Sokak leszálltak, az est elnyelte az embereket. Messziről nagy házak imbolyogtak vészjóslón.
- Miért mesélte el mindezt?
Az öreg rövid ideig gondolkodott. Keskeny pír futott át az arcán.
- Maga emlékeztet rá. Az öcsémre. A haja, a keskeny arca. Maga jó lehet. Nem látok romlottságot a szemében. És az arca is egészen a magáé. Leginkább jó volt beszélgetnem valakivel. Ott, kint nem beszélnek az emberek. Az egy olyan világ, ahol nincs szükség beszédre. Ott a gépek beszélgetnek. És az esti szelek. Zajok, esők...
Váratlanul többen is beléptek a fülkébe. Egy középkorú férfi és egy fiatal pár. Hangosak voltak, az ajtót is becsapták. A részvét elpárolgott a fülkéből, az állomás fényeivel telt meg a vonat. Zugló után kalauz járta végig a folyosókat:
- Nyugati... Végállomás!
Mikor leszálltunk, belém kapaszkodott. Mutattam, merre menjen a metróig.
- Úgy adnék valamit magának. Pénzt. Másom nincs.
- Ne adjon. Magának nagyobb szüksége lesz rá...
Nem értette meg a szavaim, a hangosbemondó és az állomás zajai túlharsogtak mindkettőnket.
- Isten áldja! – mondtam neki, pedig tőlem olyan idegen volt ez. – Vigyázzon magára! – tettem hozzá.
Aztán elnéztem hosszú alakját, szürkeségét a rosszul világított beton szürkesége alatt.
Egy barátom jött ki elém. Neki már volt autója. Nem siettünk hozzá, egy kávéházban hosszan beszélgettünk olyasmikről, hogyan utaztam, hol dolgozom, s mi van azzal a lánnyal, akit fél éve bemutattam neki. Talán egy óra is eltelhetett, de a város zsibongása nem hagyott alább. Ilyenkor az ízek és illatok sötétek, a poharak koccanása még aranyló, a fáradtság pedig sötétkék. A Keleti felé jártunk, mikor rikácsoló rendőrmikrofon recsegett ránk, és szirénalámpák villogtak a falakra.
- Állj meg, kérlek! – mondtam a barátomnak, ahogy hosszú és szürke kabát látszódott a bámészkodók lába mellett.
Ő feküdt ott, de nem láttam semmit az arcában. Szorosan lezárt tekintet, összezárt ajak, melyre ránőtt a szakáll.
- Hátulról szúrták le – mondta valaki.
- Ezt a koldust? Ugyan miért? – kérdezte egy nő.
- Talán volt valamije. Ékszer vagy óra. Vagy ételt lopott, s azt is elvették.
Hirtelen magam előtt láttam, ahogy megmutatja a hengerszerűen összegumizott pénzkötegét. Hát ezért. Valaki megláthatta. Lehet, hogy már a vonaton, ahogy nekem megmutatta. Újra az arcába néztem. Kerestem valami jelet, melyet itt hagyott. De az arca nyugodt volt. Valami fölényes gesztus volt rajta.
- Nem védekezett – diktálta egy rendőrnek a halottkém. – Azonnal meghalt.
A barátom mellém ért.
- Ismerted?
- Nem – válaszoltam.
- Akkor mit keresünk itt? Minden héten történik Pesten ilyesmi.
A barátom belém karolt, úgy vonszolt el a járdaszegélyről. Közben egy rendőr hangosbemondóba dünnyögte:
- Oszoljanak emberek! Nincs semmi látnivaló.
A kocsink alig hallhatón vitt Buda felé. A Duna álmosan sötétlett a hidak alatt. Egy templom mellett mentünk el. Tornya csendesen kongatta el, hogy napnak lassan vége.
Arra gondoltam, hogy ez az ember nekem gyónt meg, de nem kaphatott tőlem feloldozást. Ma már meggyőződésem, hogy nem is volt szüksége rá. Még egy szívet sem kért, csak egy szempárt, melybe belenézhetett, s egy fület, mely másfél órára befogadta a vigasztalan életét.