Lakoma
Sziréna hangja szól, az ördög épp mulat,
terített asztalon sok apró serpenyő;
vörös húsokban ég a gyilkos indulat,
s kanál és kés fölött ma úr a nyers erő.
A földre vér csorog, szájakról csüng a nyál,
a karmos tűzhelyen virít a nagy fazék.
A spájzban szótlan áll a bamba birka nyáj,
az ajtón tábla lóg: etesd, mert martalék.
Ki hajlong s bólogat, zsíros koncot rághat:
a lélek bőrkötésben közkedvelt fogás;
bár van, ki émelyeg, mást állít a látszat,
és abban kételkedni, rég kihalt szokás.
Az égről fényt harap a tűz, mely mindig ég,
a füst szemekbe száll, de nincs kit érdekel.
Az emberáldozat: sütési veszteség,
a cél, egy tepsiben kettő is férjen el.
A talpalávaló: dübörgő harci zaj,
a padló, terv szerint, egy fektetett kereszt.
Akad, ki félre nyel, de nincsen semmi baj,
egy szolga tolja rá a vajjal kent reteszt.
A korsó színezüst, a mézbor óarany,
könnyen megrészegül, ki éjjel jól lakott.
A böllér elköszön, már újra dolga van,
s kacagva indul el gyilkolni holnapot.
