A nap sárgán csorranó fénye megsimít,

és élvezem ahogyan elandalít,

a friss erő vénámban már

a hangsebesség dühével vágtázik;

mindjárt április,

- mosolygok magamban,-

és elfeledem a bús, fáradt napokat,

mikor

a lényeget nem tudta eldadogni az akarat;

de lásd,

itt állok most öröm és bánat keveréke,

szemed sötétje már odasimult szívem közepébe,

igyekszik a fény,

hogy lidérceimet mindet fölemésztve

a jövendő napokat ezüstté fényezze:

és mintha semmi más, csak ez volna dolga,

a mögöttünk maradt hónapok szennye

- melegétől -

gyémánttá tisztulna.

Összegzést nem teszek,

abból volt már annyi, - inkább azon leszek,

hogy mindegyikből gyököt tudjak vonni:

köszönnöm kell,

hogy nyugtatón csókolja arcodat

a sima márciusi szél,

mert benned az örök lázadás

sokszor elmúlásról, enyészetről beszél.

Lassítanod kellene, ne élj ennyire gyorsan,

az idő szívenharap,

de a gond – hidd el - elillan,

a fájdalom új, más emberré gyúrhat,

de vigyáznod kell nagyon, maradj meg önmagad,

te

akit jól ismerek,

kihez elér az álmom,

és nyugodt vagyok,

mert ábrándjaim soha nem prédálom;

köszönöm azt is,

hogy szemem zöldjét szívedig ölelted,

és amíg két hideg kezemet

mellemen keresztbe nem teszed,

hadd legyen tiedben, - jobb helyen nem lehet.

Lassan itt az április, kettős lesz az ünnep,

és ezek a napok már egybefolyni tűnnek:

repesve süt a nap, zúdítja híg aranyát,

az új tavasznak így veti meg ágyát,

ne félj

eljönnek a gondtalan, boldogabb napok,

és tudd,

te vagy az egyetlen ember,

akihez elalvás előtt még szólni akarok.