Az oktatás- és nevelésügy
valaha nemzetstratégai szempontból kiemelt ágazat volt. A „kiművelt emberfők
sokaságá”-ról álmodó Széchenyi vetése mintha beérett volna a két világháború
között. Van, illetve volna hová nyúlni tehát napjainkban is.

Gróf
Klebelsberg Kunó itt jön a képbe. Sokszor emlegetjük a nevét, ami nem baj, az
viszont annál inkább, hogy legtöbbször csak a – nevét. A „létező szocializmus”
koponyazsugorító évtizedei során gúnyosan azt emlegették vele kapcsolatban –
már ha egyáltalán szóba került a neve –, hogy a „kultúrfölény” nacionalista,
sőt soviniszta hagymázával altatta el a társadalom lelkiismeretét. 



Akkortájt már a „fényes szellők” nemzedéke fújdogált, ami
mindent elsöpört volna, ami régi világunkból nemesi, polgári, netán arisztokrata
örökség volt. „Magyar kultúrfölény”? „Neonacionalizmus”? Miről fecsegett ez a
magyar gróf? Én még úgy nőttem fel – „szocializálódtam” –, hogy nevével vagy
egyáltalán nem, vagy ha mégis, csupán gyalázkodva találkozhatott az ember. 



Szellemi oázissal ér fel tehát, ha az ember az idejéből való
keresztény-magyar sajtót olvassa. Legyen elég most ebből mára egy cikk. Íme:



„A „Katholikus Szemle” most megjelent májusi számában Turi
Béla esztergomi prelátus-kanonok, a kitűnő publicista ismerteti Klebelsberg
Kunó gróf kultuszminiszter tevékenységét, kapcsolatban a miniszternek sajtó
alól minap kikerült könyvével és Magyary Zoltán miniszteri tanácsosnak „A
magyar tudománypolitikai alapvetése” című hatalmas művével. Turi megállapítja,
hogy az a céltudatos aktivitás, amelyet Klebelsberg a magyar műveltség
megmentéséért és felvirágoztatásáért fejti ki, ma egyenesen hazamentés számba
megy. Az az örvendetes és a nemzeti vitalitásnak erősségéről tanúskodó
gazdasági és szellemi fellendülés, amely ma már tagadhatatlanul érezhető, nem
következhetett volna be Klebelsberg szüntelenül kezdeményező, cselekvő eszméje
és alkotó tehetsége nélkül.



Már a Magyar Történelmi Társulat összejövetelein tartott
elnöki beszédeiben megcsillant Klebelsberg kultúrprogramja: nemzeti konzervatív
kultúrát teremteni a történeti érzék felkeltésével és a szűk hazai körből
kiemelkedő, világhorizontú műveltség révén. A program realizálására
természetesen csak akkor kerülhetett sor, amikor Klebelsberg 1922-ben
páratlanul nehéz viszonyok között elfoglalta kultuszminiszteri székét. A
helyzetből adódóan miniszterségének első három évében a hasonlíthatatlanul
kevesebb pénzáldozatot igénylő szellemi tudományok rekonstrukciójával
foglalkozott. Kezdettől fogva hirdette azonban, hogy a magyar nemzet nem
maradhat el a természettudományos műveltség terén sem s ezért a természetkutató
munka megszervezésére 1925 decemberében összehívta a természettudományi
kongresszust. Általában tudománypolitikájában arra törekedett és törekszik ma
is, hogy rendszeresen építse ki ama szerveket, melyek gócpontjai, de intenciója
szerint egyben indítótelepei is legyenek a magyar tudományos életnek. Nem
hanyagolja el azonban a középfokú és az alsófokú nevelést sem. Csak
rosszakaratból és tudatlanságból fakadhat az az állítás, hogy figyelme
túlzottan az iskolák felé irányulna.



Turi Béla remek értekezéséből, amelynek csak iránypontjait
rögzítettük meg, talán nem kell felsorolnunk a pozitív tények, alkotások és
intézmények halmazát, hiszen tanúi voltunk és vagyunk azok megszületésének és
működésének. Klebelsberg kultúrprogramjának, amely részben már megvalósult,
részben még terv, az egyetemi és főiskolai ifjúságot, általában a magas szintű
értelmiséget illető szakasza azonban olyan reményteljes perspektívákat nyújt,
hogy a program megvalósulásában bízva, kötelességünk a legteljesebb
elismerésünket, ragaszkodásunkat, hálánkat és hódolatunkat kifejezni a
kultuszminiszter iránt.



(Vox Academica. Az Országos Magyar Katolikus Főiskolai
Diákszövetség folyóirata. Szerkesztőbizottság: Marczell Mihály, dr.,
Tiefenthaler József dr., Lotz Antal dr., Rusznák Rezső dr., Petrányi Győző.
Felelős szerkesztő: Mihelics Vid dr. 1927. május. Figyelő rovat. 21. old.)



Klebelsberg mindössze ötéves kultuszminiszteri működése
évéből való e cikk. Eszembe jut erről valami. Ama „ötéves terv”-ek láncolata.
Volt jó néhány, bár gyanítom, egy is sok volt belőlük. „A párttal, a néppel egy
az utunk, a jelszavunk munka és béke...”– szólt ama diadalittas induló. Nem
folytatom. Voltak az ezt éneklők, és voltak, sőt vannak a – tények. Öt év alatt
csaknem teljesen felszámolta Klebelsberg az analfabetizmust ötezer tanyasi
népiskola létesítésével! No és a marxi-lenini szocializmus, illetve ezek mai
ideológiai féregnyúlványai?



Aki kultúránkat ápolja, honunkat menti. Lehet(ne) ebben követnünk
őt ma is. És ehhez nem kell kormányprogram. Elég csak – kezdésnek legalábbis –
annyi, hogy tanítsuk meg gyermekeinket tiszta magyar szóra, magyar beszédre. A
többi úgyszólván már magától fog menni.