Reményik Sándor 1925-ben írt legendás verse
(Templom és iskola) refrénje talán soha nem volt annyira időszerű, mint
manapság. De most maradjunk az előbbinél! Miért, hogy a templom és a pap
mindmáig oly sokak számára gyűlöletes fogalmak?
Maradjunk
a papnál. Voltak, vannak rossz papok? Igen. Miként rossz matematikusok is,
mégsem felesleges a matematika. S hogy ez mennyire így van, Reményik egész
verse tanúsítja:
Ti nem akartok semmi rosszat,
Isten a tanútok reá.
De nincsen, aki köztetek
E szent harcot ne állaná.
Ehhez Isten mindannyitoknak
Vitathatatlan jogot ád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
Ti megbecsültök minden rendet,
Melyen a béke alapul.
De ne halljátok soha többé
Isten igéjét magyarul?!
S gyermeketek az iskolában
Ne hallja szülője szavát?!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
E templom s iskola között
Futkostam én is egykoron,
S hűtöttem a templom falán
Kigyulladt gyermek-homlokom.
Azóta hányszor éltem át ott
Lelkem zsenge tavasz-korát!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
A koldusnak, a páriának,
A jöttmentnek is van joga
Istenéhez apái módján
És nyelvén fohászkodnia.
Csak nektek ajánlgatják templomul
Az útszélét s az égbolt sátorát?
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
Kicsi fehér templomotokba
Most minden erők tömörülnek.
Kicsi fehér templom-padokba
A holtak is mellétek ülnek.
A nagyapáink, nagyanyáink,
Szemükbe biztatás vagy vád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
E vers után következzék most, mintegy megerősítéséül, egy döbbenetes, gyönyörű
magyar regény három részlete. Írója Tomka Ágoston (1892-1976) jezsuita atya,
aki egyik regényében egy fiatalember pappá válásának súlyos küzdelmeit beszéli
el. Mielőtt idéznők belőle, álljon itt egy kortárs kritika róla:
„A szerző két előbbi ifjúsági regényével [A viszokai hős fiúk, Szenes Péter
találmánya – Ifj. T. L.] méltó feltűnést keltett. Nemcsak azért, mert kitűnő
mesélőnek és stilisztának mutatkozott, hanem azért is, mert a magasabb
eszmények világát, amire az ifjúságnak mindig múlhatatatlanul szüksége van,
kitűnően tudja képviselni. Új regénye a legnehezebb fába vágta a fejszéjét s
egy diákléleknek a papi hivatásig eljutó nagyság-vágyát mutatja be.
Végigkóstoltatja vele a különböző földi lehetőségeket, amelyekben a nagyság
vágya fészkelődik, hogy azután a szentágostoni nyugtalanságot illusztrálva
kikössön a legnagyobbnál, az Isten szolgálatánál. A tárgy nehézsége magával hoz
bizonyos zökkenőket, a kibontakozást sem tudja mindig lélektani úton és
cselekményekkel megoldani, hanem hosszas elmélkedésekhez és reflexiókhoz
folyamodik, de még így is érdekes, lebilincselő, nemes olvasmány, és bizonyára
nagy visszhangot fog verni az ifjú lelkekben.”
(Vadkerti Béla ismertetése. Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle.
Főszerkesztő: Bangha Béla SJ. Felelős szerkesztő: Nyisztor Zoltán. 1940.
december 5. Könyvek rovat, 176. old.)
Az első részlet bemutatja, hogy a szegény embereket (többnyire munkásokat,
iparosokat, kereskedőket) miként vezették félre a vörösök e téren – is – (104.
old.):
„Még szeptemberben említette Szenes Péter, hogy a hámorba valami moszkvai ember
érkezett, aki fellázitani törekszik a munkásságot. Az istentelenségről beszélt.
Tanácsokat adott, hogy miképen győzhetnék meg a szülők gyermekeiket az
atheizmusról... A papokat népbolondítással vádolta...
...És mi történt? Talán más, mint népbolonditás? Vagy talán ez volna az igazság
bizonyítéka? Ilyesmire az Anyaszentegyház sohasem oktatta híveit. Az mindig
épített, meg kultúrát hirdetett, nem pedig rombolást. Jézus egyházának egyetlen
tantétele sincsen, amelyből destrukció következnék: soha fennállása óta
egyetlen nép műveltségét sem törekedett elpusztítani. Ellenkezőleg neki
köszönhetjük még a pogány kultúrák megmaradását is. Ahol nem volt valamely
népnek műveltsége, oda vitt, ahol tönkretették, újjáépítette. És mégis mennyien
támadnak ellene?... Milyen más ezzel szemben a vörös zászló harcmodora! Hogyan
is mondotta Tiszti?...
Ezzel felkelt ágyából, felgyujtotta a villanyt és asztalához lépett. Elővette
jegyzeteit, melyeket tavasszal a lelkigyakorlat folyamán készit6ett. Fellapozta
és olvasni kezdett:
...Zászlaja vörös, mintha embervérbe mártották volna, vagy égő városok poklának
fénye festené... Jelszava: Élvezzétek a földet és tömjétek tele zsebeiteket
gazdagságával... Amerre elhalad, rettegés fakad nyomában, mert fegyvere az
erőszak és megfélemlités, még legmeghittebb barátai, leghivebb cimborái körében
is... Útjelzője lelkiismeretfurdalás, ártatlanok égbekiáltó vére, letaposott
liliomok, a hit világának kiégett mécse, lángbaborult templomok, meg feldúlt
kolostorok felett kóválygó füst...
– Szóról-szóra így van! – mondotta halkan maga elé. – Az orosz szovjet, Mexikó
és Spanyolország hozzá a példa, ma pedig saját városunkban tapasztalhattuk! –
Leült íróasztala mellé és tenyerébe temette arcát...
Szegény emberek! Szegény félrevezetett emberek!... Segíteni kellene
rajtuk!...”
Következzék a második részlet, amelyben regény főalakján, Szombathy Márión,
meglátják a reverendát. Márió azonban mesterien kezeli a helyzetet (230-.231.
old.):
„A szürkületben két iparosféle ember közeledett feléje. Meglátták reverendáját.
Amikor melléje értek, az egyik elég hangosan mondotta: nem lesz szerencsénk! A
másik, miután elhaladtak, tüntetően köpött. Márió megállott, egy pillanatig
gondolkodott, azután visszafordult és utánuk szólt:
– Kedves urak! Szabad egy szóra!
Az emberek megállottak és zavarodottan néztek hátra. Márió barátságos
kifejezéssel arcán tett feléjük néhány lépést.
– Engedjék meg urak, hogy megszólítom önöket, de egy dologban roppantul
tudatlan vagyok, talán adhatnának nekem felvilágositást.
A két ember nyilván azt hitte, hogy másról lesz szó, mert jóval több készséget
mutatott a szelidképű kispap irányában, mint előzőleg.
– Mivel szolgálhatunk? – kérdé az egyik.
– Amióta kispap vagyok, ismételten hallom, hogy egyesek ha velem találkoznak,
azt mondják, hogy nem lesz szerencséjük. Nagyon érdekelne, hogy ezt miért
mondják, mert magam részéről igazán mindenkinek csak a legjobbat kívánom.
Az iparosok leforrázva álltak és egymásra néztek.
– Ez csak olyan szokás! – dünnyögte az előbbi.
– És hogy a találkozás után köpnek?
– Az is!
– Éppenséggel semmi jelentőséget sem tulajdonitanak ennek?
A zavarba jött ember vállát vonogatta.
– Azt mondják – motyogta nagysokára –, hogy a papok nyomában szerencsétlenség
jár.
– És önök, mint okos emberek ezt elhiszik?... Hányszor találkoznak az utcán
rosszindulatú egyénekkel, csalókkal, tolvajokkal, akárhányszor olyanokkal, akik
valamikor börtönben ültek, talán emberölés miatt, az ezekkel való találkozás
nem hoz szerencsétlenséget, de a katolikus pappal való igen? Senki sem viseli
úgy a lelkén az emberek üdvét, összességében egyetlen testület sem akkora
emberbarát, mint ez a papság és mégis éppen a velünk való találkozás döntene
szerencsétlenségbe? Uraim, önök mint okos emberek el bírják ezt hinni?
A két munkásember restelkedve nézett Márióra, aki kihasználva az alkalmat,
tovább beszélt:
– A köpés pedig az undornak kifejezője. Ha valami útálatos dolog, szemét,
söpredék kerül a szemünk elé, akkor adunk ezen a módon elfordulásunknak
kifejezést. De azt talán mégsem lehet állítani, hogy a papság a társadalom
söpredéke?
Hol volnának az európai népek, és ezek között magyar hazánk, katolikus papság
nélkül? Az emberiség egyetlen társadalmi osztálya sem tett annyit a tanitás,
népnevelés, betegápolás, szegénygondozás, rabszolgák kiváltása és
felszabadítása, tudományok és művészetek terén, mint a papság, és mégis ez a
testület érdemelte ki a gyalázatot?...
– Ne haragudjon, kedves tisztelendő úr, nem tesszük többé. Senki sem
világosított fel minket, azért követtük eddig ezt a csúnya divatot.
Márió kezet fogott velük és megmondotta nekik kilétét. Azután a jó Isten
áldását kívánva reájuk eltávozott.
Az emberek dicsértessékkel köszöntek el tőle, arcukról a nyugtalanság, vagy
inkább a feldúlt kedély ráncai elmosódtak és békésebb hangulatban távoztak,
mint amilyennel jöttek. Hatott rájuk a nagyság varázsa.”
Végül íme a harmadik részlet. A regény végén Márió kispapból áldozópap lesz, s
első miséjén (primiciáján) egyik paptársa prédikál, ekképpen (256-257. old.):
„Beszélni kezdett... A naphoz illően a papi hivatás fenségéről beszélt. A
jezsuita Antoniewicz Károly szavaival kezdette szónoklatát:
„A pap előtt semmi szomorúság vagy fájdalom sem ismeretlen; a feszülettel a
mellén, az olvasóval oldalán, az evangéliummal kezében, Istennel a szívében
halad előre ő a bánat, fájdalom és nyomor világában. A világ megveti, de ő
dolgozik a világért; a világ kigúnyolja, de ő imádkozik érte; a világ átkozza
őt, ő pedig valóságos áldás e világra. A bosszú, gyűlölet, ellenszenv az ő
szívében ismeretlen fogalmak. Szeretni, megbocsátani, jutalmazni, vigasztalni –
ebből áll az ő egész élete. Mialatt meg van halva a világnak, életet ad a
világnak.”
A világ szemében minden a pénz, az arany. Ezren és milliónyian remegnek,
reszketnek érte. Nem ismernek fáradtságot, ha megszerzéséről van szó, méreghez
és pisztolyhoz nyúlnak, ha elveszítették azt. Pedig a legjobb valutából is
válhat néhány nap alatt számokkal teleirt értéktelen papír, sőt még az aranynak
becsét is egyszerű emberi megegyezés adta.
A papot az arany nem izgatja. Amit ő lelkében felhalmoz és embertársainak
kioszt, az örök érték, minden emberi értékeléstől független kincs, melyet az
arannyal ellentétben tulajdonosaik magukkal vihetnek a másvilágba. És míg a
világ gazdagjai krajcáros alamizsnát juttatnak, a pap felbecsülhetetlen
drágaságot, az Oltáriszentséget osztja szét.
A világ keresi a hatalmat. Hízeleg, áskálódik, intrikál, politikai pártokat
szervez, hamisan szavaz, ámít és csal, csakhogy birtokába jusson, és ha
megszerzette, zsarnokká válik, elnyom és megfélemlit általa.
A papnak hatalma ezzel szemben mindig békét ad, megnyugtat, felemel, Istenhez
közelebb visz, mert bűnöket töröl a feledésbe, mert valódi nagyságot közvetít,
Isten fogadott fiúságának rangját. És míg a világ minden hatalma, még a
legnagyobbaké is porbahullhat és a halálban mindenkor elenyészik, a papi
hatalmat senki sem kisebbitheti.
A világ rangkórságban szenved. Fiai között kegyetlen verseny dühöng. Egymást
megelőzni, egymás fölé kerekedni, ez a jelszó. Pedig a címek mit fejeznek ki?
Talán mindig hiven a belső értéket? Korántsem! Mert igen-igen soknak, kik
életükben a legmagasabb címeket viselték, sirjuk a temetőben semmivel sem
jelentősebb a koldusokénál.
A papnak rangját a felszentelés lelke mélyébe gyökerezteti, és amikor ezt a
világot már régen megemésztette az utolsó világégés, a papi lelkek akkor is
magukon viselik rangjuk eltörölhetetlen jelét.
A világ eleped a dicsőségért. Egy kis ünnepeltetés, egy kis hódolat, egy kis
fény és ragyogás ítélete szerint mindent megér. De értékelésében sokszor
égbekiáltóan igazságtalan, mert míg a csillagokig felmagasztal
szappanbuboréknál nem különb egyéneket, valóságos gyémántokat a porba szór.
A papok dicsőségét azonban a végtelenül igazságos Isten méri ki. És legyen bár
még akkora valamely földi nagyság fénykoronája, a papoké úgy áll fölötte az
égben, mint csillagok a hegycsúcsok fölött.
Ahol a világ elnyom, ott a pap felemel, ahol sujt, ott vigasztal; ahol sebez,
ott gyógyít; ahol gyógyít, ott új életre kelt. A világ sohasem lehet bizonyos,
hogy az általa hirdetett tanitások a való tényeknek megfelelnek, a pap a
tévmentes Anyaszentegyház szócsöve. A világ senkinek nem képes szavatolni az
általa hirdetett boldogságot, a pap Jézus ígéreteit tolmácsolja, az Istenember
pedig olyasvalaki, aki se nem tévedhet, sem mást tévedésbe nem ejthet. A világ
soha senkinek sem ígért örök életet, a pap mindenkinek ezt hirdeti.
Íme a pap az emberiség legnagyobb jótevője.
Lemérhetetlen, kiszámíthatatlan és felbecsülhetetlen az a sok jó, aminek a
katolikus papság által lett részese az emberiség, éppen azért legyünk hálásak
Istennek, ha körünkből valakit erre a fenséges és szent életmódra meghív.
Ti pedig kedves szülők legyetek boldogok és szünet nélkül áldjátok az Urat,
hogy drága gyermeketeket a maga szolgálatára kiválasztotta és éppen ezáltal
egészen és osztatlanul az emberiség javára fordította. Gondoljátok meg, hogy
minden, amit a föld fiaitoknak nyujtani képes, az csupán rozsda, por, meg hamu,
de amit ő a világnak jelent, az véget nem érő élet, örök boldogság és Isten
birtoklása.”
Nem az a fontos, hány
rossz pap van, hanem hogy hány jó. Aki ma is küzd Krisztusért, Szíriától
Magyarországon át Oroszországig. Hiszen ki is a pap? Második Krisztus, minden
emberi gyarlósága ellenére. Éppen ezért bárcsak minél többeket megérintene
Reményik költeménye!