Korunk emberének talán
legfőbb tulajdonsága, hogy nem ismeri be, ha tévedett, ha hibázott, pláne, ha
bűnt követett el. Józan ésszel aligha belátható, miért teszi ezt. Hiszen azzal
senki sem lesz kisebb, kevesebb, ha elismeri, hogy adott helyzetben rosszul
cselekedett.

Találóan
szemlélteti ezt az alábbi történet, „Lavredan, a hitetlen francia író
vallomása”:

„Mindig
csak nevettem a hitet – és bölcsnek tartottam magamat. A nevetéstől azonban
elment a kedvem, mert hazámat vérezni és sírni láttam. Az utcán álltam és
néztem a háborúba vonuló katonákat. Mily szépen mentek a halálba. Elmentem
közéjük és ott újra megtanultam a Hiszekegyet: Hiszek egy Istenben. Láttam,
hogyan viselik a családok a hősi halottjaikért való gyászt és azt mondtam
magamnak: mégis csak fölséges vigasz az örök életben hinni és egy örök hazára
gondolni, mikor a földi haza ily szomorú állapotban van.

Mily rettenetesek és gyógyíthatatlanok annak a népnek sebei, melynek ereiben
nem folyik balzsamként Annak a véréből egy csepp, Kinek nevét ajkamra venni nem
merem, Ki oly jó volt hozzám és Ki iránt én oly hálátlan voltam. Mi lenne
Franciaországból, ha gyermekei hívők nem lennének és asszonyaik nem
imádkoznának. Franciaország, Franciaország térj meg őseid hitéhez! Az
istentelenség egyenlő a tönkremenéssel. Nem tudom élek-e még holnap, csak azt
tudom, hogy irodalmi tevékenységem megcáfolásául és befejezésül közhírré kel
tennem, hogy én, Lavredan, a hitetlen író, nem merek, mint Istentagadó
meghalni. Nem a pokoltól való félelem indít erre a behódolásra, hanem az a
gondolat, hogy igenis van Isten és hogy szörnyű attól távol lenni. Áldom azt az
órát, mikor térdre esve elmondhattam:

„Hiszek, hiszek, hiszek Istenben!”

Ez a vallomás az emberiség üdve és éneke is, aki ezt nem ismeri, az sötétségben
él.”



(Farkas Edith S. M.: Missziós útravalók. I. kötet. Budapest, 1925. Szociális
Missziótársulat-Apostol Nyomda Rt. 11-12. old.)



Igen, itt tart ma is az emberiség. Legfeljebb annyit még ehhez, hogy nagyon, de
nagyon kevesen vannak, akik legalább életük végső pillanatában alázatosaknak
bizonyulnak Teremtőjük iránt. A legtöbben helyzetükért, sorsukért ilyenkor is
mindenkit vádolnak, csak éppen önmagukat nem. „Eredményét” aztán láthatjuk
mindenben...