Legjobb, ha a kérdésre
válaszolva egy-egy „régi vágású” pedagógust idéz meg az ember. Itt van például
Bánhegyi Jób bencés szerzetes, főiskolai, majd gimnáziumi tanár, tudós
irodalomtörténész. Ma is méltán állítható példaképül a pedagógusok elé.

Bánhegyi
Jób (1897-1979) a bencés rendalapítótól, Nursiai szent Benedektől megtanulta,
mit jelent e három szó: „Ora et labora!” Imádkozzál és dolgozzál!”. 1921-ben
szentelték áldozópappá, majd rövid ideig a pápai bencés gimnáziumban tanított,
aztán 1923-tól 1930-ig Pannonhalmán a német, majd 1945-ig a magyar irodalom
főiskolai tanára volt, de művészettörténetet is tanított, sőt 1938-tól 1950-ig
a győri bencés rendház házfőnöki tisztét is betöltötte. 1950-től két éven át
levéltárosként dolgozott Pannonhalmán, s visszakerült a győri székházba, ahol
magyar nyelvet és irodalmat tanított 1966-ig, nyugdíjba vonulásáig.

Legfőbb művét, két kötetes irodalomtörténetét a Szent István Társulat adta ki
(1929-1930). Irodalomtörténetet, pláne jó irodalomtörténetet írni szerfelett nehéz,
de az övé a legjobbak közé tartozik mindmáig. Műve legfőbb erénye, hogy lapjain
nem száraz életrajzi adatokkal agyonzsúfolt adattárat halmozott fel, hanem az
irodalom igazi nagyjainak gondolkodását mutatta meg példás tömörséggel párosult
lényeglátással. Szerinte az irodalmi élet megismerése elvezet az egyetemes
gondolkodás törvényeinek, igazságainak megértéséhez, ezért rendkívül fontos
tantárgy az irodalom. Könyve egyik kortárs kritikusa megjegyezte: „Tud mindent,
ismer mindent, de sem a szolgai megalkuvás, sem a mindenáron újszerűség nem
kenyere.” Egy másik méltatója pedig kiemelte: „Nem kertel s nem komázik,
vérségi szimpátiát vagy tradicionális gyűlöletet nem ismer. Az igazság, az
irodalmi és erkölcsi igazság érdekli.” 

Tanítványai közül Barsi Balázs ferences atya szerint szinte fejedelmi
habitussal testesítette meg a bencés tanáreszményt. Beszéde mindig rendezett
volt. Nem volt benne semmi sallang, ködösítő körülírás és körülményesség. A
szent, a jó, az igaz és a szép szeretete jellemezte mindvégig. Egész lénye
visszatükrözte rendje alapítójának imádságos és munkás szellemét. Derűt sugárzó
életének fókuszában a hit és magyarság állt.



Az 1945 utáni irodalompolitikai diktatúra sem tudta megtörni. Nem Illés Béla
„műveit” tanította, hanem a kortársak közül például Illyés Gyulát. „A fejét
veszem annak, aki ezt a két nevet összekeveri!”– mondta gyakran. Balassiról,
Berzsenyiről, Vörösmartyról, Petőfiről, Aranyról, Madáchról, Az ember
tragédiájáról, Jókai szépírói művészetéről, Mikszáthról, az Ady-versekről,
Babitsról elmélyült órákat tartott, s megszerette diákjaival a szép, tiszta
magyar beszédet, keményen megkövetelte a fogalmi tisztázásokat. Például arra a
kérdésre, „mi a tudomány?”, ezt a választ adta: „A tudomány igazolt,
bizonyított ismeretek rendszere.”. Vagy arra, mi a művészet, ezt: „A művészet a
valóság elemeiből a valóság fölé emelt világ.” A világnézet pedig
„állásfoglalás a létrenddel és az értékek rendjével szemben”.



Méltatói sorából Cs. Varga István irodalomtörténész más vonásokat is elárul Bánhegyi
atyáról: „Nagyszerű nevelő volt, diákjaival sosem éreztette hatalmas tudásbeli
fölényét. Mélységesen hitt abban, hogy az ember többre tanítható meg és jobbá
nevelhető. A bizalomra alapozott, a tudásra épített. Vallotta, hogy a
memoriterek műveltségünk alaprétegébe épülnek be, az emlékező-képességünket
erősítik, a műelemzést, az értelmezést hitelesítik. A könyv nélkül megtanulandó
verseket, idézeteket szúrópróbaszerűen szokta ellenőrizni. A szorgalom
fokozására szolgált, hogy minden hétfőn nemzeti irodalmunk és a világirodalom
klasszikusaitól megtanult és értőn elmondott minden egyes versért jelest
lehetett szerezni. Egyetlen gyengéje a számonkérés volt: szerette hallgatni a
jó feleleteket, de láthatóan megszenvedte, ha valaki készületlenül, méltatlanul
beszélt szép témákról. Néha elfogyott a türelme és „szent haragra” lobbant az
„érted haragszom, nem ellened” jegyében. Sosem velünk, csak hibáinkkal,
fogyatékosságainkkal, oktalan mulasztásainkkal szemben volt türelmetlen.”



Állandó olvasásra nevelte tanítványait. Cs. Varga hozzáteszi: „Úgy nevelt
bennünket olvasóvá, hogy példát adott a mindennapos olvasásra. Például irodalmi
szakkörön a Nagyvilág legfrissebb számából ismertette meg velünk Szolzsenyicin
Iván Gyenyiszovics egy napját, Dürrenmatt Fizikusok című drámáját.”



Tanítványai nem véletlenül ragaszkodtak hozzá oly nagyon. Érdekes, amit még Cs.
Varga megörökít: „Tanórája előtt bárki bejelenthette, hogy nem tudott
felkészülni. Sosem kérdezte meg a mulasztás okát, de erkölcsi kötelességnek
tartotta, hogy a diák a következő órára pótolja a hiányt.” Nem volt ezzel
egyedül. Egy kiváló magyar kolozsvári atya egy tanügyi konferencián ezt mondta:



„A felelést illetőleg, leányközépiskolásokról lévén szó, az iskolai év elején
ünnepélyesen kijelentem, hogy aki bármi okból nem készült, az jelentse be a
könyv beírása után, s kap egy dátummal megjelölt (vagy a lecke számával
megjelölt) hiányjelet. Megokolni a tanulás elmulasztását (leányokról lévén szó)
nem engedem, mert ez az őszinteség rovására menne. De nem is fontos. Lehet,
hogy valaki más miatt nem tanult, mint amiért én ezt a kiváltságot
engedélyezem, de akkor sem baj, mert a hiányjelet egy hónapon belül a megfelelő
s elmaradt lecke felmondásával ki kell váltani. Ki nem váltott hiányjel 4-esnek
számít! S ettől retteg a diákszív! S mind kiváltja. Nekem az a fontos, hogy a
tudnivaló az év folyamán a lelkébe jusson, és se ő, se én mulasztásba ne
essünk.”



(Rejőd Tiborc: Az erényekre vakló nevelés. Az Erdélyi Római Katolikus
Hitoktatásügyi Kongresszus előadásai (Marosvásárhely, 1943. október 19-21.)
Budapest, 1944. Katolikus Hittanárok és Hitoktatók Egyesülete, 31. old.)



Summa summarum:
Bánhegyi Jób még az antik pedagógusok fajtájából való volt, aki
emberpalántáiból ízig-vérig magyar s keresztény ifjakat férfiakat nevelt.
Közhely talán, de tény: az ilyen pedagógusok hiánya nagyon meglátszik mai
életünkön.