Nem, ezúttal sem jelenünk szaftos politikai eseményeit kívánom
kommentálni. Van ennél összehasonlíthatatlanul fontosabb is. Egyre inkább azt
látom ugyanis, hogy a becsület, a hűség, a jóban való kitartás mellett a halál
megfelelő helyre tevése a lehető legnagyobb hiánycikk ma.

Gondoljunk
csak bele, hogy az emberek mennyit elköltenek életük mindenáron történő
meghosszabbítására, csak éppen becsületük védelmére nem fordítanak elég erőt –
vagy sokszor jóformán semennyit sem. „Ó, csak az a halál ne volna!” – mondják.
Mintha nem tudnák az emberek, hogy a halál ab ovo a bűn következménye. Az
Ószövetségi Szentírásban olvassuk: „Mivel hallgattál feleséged szavára s ettél
a fáról, amelyről megparancsoltam, hogy ne egyél, arcod verejtékével edd a
kenyeredet, míg vissza nem térsz a földbe, amelyből vétettél, mert por vagy s
vissza kell térned a porba.” (I Móz 3, 17. 19.) Szintén azt olvassuk ugyanott,
mennyire fontos, hogy ne maradjon lelkünk a testünkben, hanem annak pusztulása
után is éljen ( I Móz 6, 3), valamint, hogy Isten „nem alkotta a halált és nem
leli örömét az élők vesztén” (Bölcs I, 13.).

Arra is int a Szentírás, hogy készüljünk a halálra (Préd 12,
1, Sir 7, 40, u. ott 14, 14-17, 28, 6,), s hogy ne féljünk tőle (Préd 7, 2-3,
Sir 30, 17, 41, 1-7, Jón 4, 3).. Szintúgy figyelmeztet arra, milyen az igazak
halála:



„Bár halnék meg én az igazak halálával s olyan lenne végem,
mint amilyen az övék!” (IV Móz 23, 10) „Az Úr színe előtt drága dolog, hogy
meghaljanak a jámborok.” (Zsolt 115, 15) „Az igazak lelki Isten kezében vannak,
a halál kínja nem éri őket.” (Bölcs 3, 1) „Az igaz azonban haljon meg bár idő
előtt, nyugalomban leszen.” (Bölcs 4, 7) „Azokra, akik jámborul hunytak el,
igen nagy jutalom vár.” (II Makk 12, 45) „Számomra az élet Krisztus, a halál
nyereség.” (Phil 1, 21)



Az egyházatyák is pontosan ugyanebben a szellemben
fogalmaznak. Szent Ágoston szerint „aki jól élt, annak halála nem lehet gonosz,
s alig fog jól meghalni az, aki gonoszul élt”. De idézhetnők az újkori
lelkiségi irodalomból Kempis Tamást, aki pedig ezt írta: „Boldog az, ki halála
óráját mindig szem előtt tartja, s mindennap készül a halálra.” Vagy Szalézi
Szent Ferencet: „E világ annyira nyomorult, hogy ha nem volnánk nagyon is
gyarlók, inkább dicsérnünk kellene az Istent, amikor valakit kedveseink közül
elszólít, mint bánkódni.”



Midőn mindezt idézem, eszembe jutnak régi nekrológok. Régente
ugyanis, ha egy köztiszteletben álló ember elhunyt, elbúcsúztatták a sajtóban
is. Vagy akár egy tanulót is. Az ám, de hogyan! Legalábbis a keresztény
sajtóban. Íme erre egy példa. Egy papnövendéket (Lukácsy Lajos) így
búcsúztattak például évfolyamtársai:



„Akik ismerték életében s becsülték buzgóságáért, amellyel a
papi méltóságra készült, halálában csodálóivá lettek. Mert ha szent volt az
élete, még szentebb volt a halála kedves testvérünknek, ki március hó 8-án
költözött jobb hazába, hogy a »földi szolgálatot mennyeivel cserélje fel«.



Halála előtt egy héttel levelet írt a Pázmáneumba volt
társainak, akikkel két évig együtt hallgatta a theologiát. Az örökkévalóságra
teljesen megérett lelkének gyengéd vonásai rejtőznek a sorok mögött. »Szeretett
Testvéreim!« írja, »örülök, hogy néhány sort hozzátok is küldhetek. A jó Isten
szent akarata, úgy látszik, hogy többé az életben ne találkozzam veletek – az
utóbbi hetekben annyira erőt vett rajtam a betegségem. A mult héten részesültem
a végső szentségekben s most a hó első pénteken hozzátok fordulok, hogy mint jó
testvérek ajánljatok Jézus Szent Szívének szerelmébe és segítsetek, hogy
tisztán mehessek át az örökkévalóságba, ha ez az Isten akarata... Az Úr Jézus
áldjon meg mindnyájunkat!«



Másfél éven át hordozta testvérünk súlyos keresztjét
türelemmel. A szeminárium után a falu csendes magánya következett; onnét a
budapesti Erzsébet királyné szanatóriumba ment – hogy többé vissza ne térjen.
Megindulás nélkül nem lehet olvasni az elhunyt testvérünket ápoló irgalmas
nővér sorait, amelyekben a drága beteg utolsó óráit írja le. »Ilyen betegem«,
írja a kedves nővér, »ilyen türelmes, hálás és mindenkinek jó példát adó
ápoltam nem volt és nem is lesz többé a kezem alatt. Nem tudom, mit csodáljak
rajta jobban, Isten iránti tüzes szeretetét-e, vagy bámulatos türelmét, azt az
igazán acélos lelki nyugalmat, amellyel várta és látta naponként a halál
közeledtét.« »Mindannyian sírtunk, midőn halála perce elkövetkezett, csak ő
nem; sőt még ő vigasztalt minket is.« »Szűz Máriához megyek«, mondogatta, »de
sokat fogok tőle kérni.« Éjfél után szelíd mosoly fogta el arcát,
összeszorította mellén keresztjét s Isten nevével ajkán elszenderült.



Fogadd, barátunk, búcsúra nyújtott jobbunkat. Imádkozzál
kongreganista testvéreidért. Isten veled!”



(Mária-Kongregáció. Főszerk.: Bús Jakab SJ. Felelős szerk.:
Bangha Béla SJ. Kiadó: Az Urak Mária-kongregációja.1912. május. 298-299. old.)



Vagy íme egy másik példa:



„Baleset ért egy fiatal papot. Az állomáson az induló vonat
kerekei alá került. Mindkét lábát összezúzta az acélkerék. Azonnal kórházba
vitték és megoperálták; sérülései azonban olyan súlyosak voltak, hogy orvosi
segítség már nem menthette meg. Kínjai közepette, a halállal küzdve így szólt:
»Ha tudnám, hogy szenvedésemmel megmentek egy lelket, megismételném ezt a
balesetet.«”



(Fattinger József: Tanít az élet (Szónoki példatár).
Fattinger József „Der Katechet erzählt” című gyűjteménye nyomán szerkesztette
Solymoss Vendel OSB. Budapest, 1938. Korda Rt. 339. old.) 



Kérdés, ki hogyan van vele, de számomra torokszorítóak e
sorok. Pedig, mondhatnók, csak egy egyszerű földi halandóról van szó. Egy
papnövendékről a sok közül. De lehetett volna akár ács is. A lényeg, hogy a
maga helyén tudta kezelni a földi létet, akárcsak szerettei.



Vagy ott van Batthyány-Strattmann László köpcsényi, majd
körmendi szemész-hercegorvos esete. Fia, Ödön, húszévesen perforált vakbélgyulladás
áldozata lett. Rettenetes volt az orvos apának végignéznie fia szenvedését,
tudva, hogy erős szíve akár még hetven évig is verhetett volna, de már nem
tudott rajta segíteni. Mégis, amikor örökre lehunyta a szemét, az orvos édesapa
csak annyit mondott feleségének és gyermekeinek: „Most pedig felmegyünk a
várkápolnába, és hálát adunk Istennek, hogy Ödönt húsz évig nekünk adta!”



Nem tudom, sikerült-e
érzékeltetnem, mennyire más volt eleink hozzáállása a szenvedéshez, magához a
halálhoz, a földi léthez s az e világi elmúláshoz. De azt így is tudom, hogy
jöhetnek és mehetnek izmusok, Petőfi címben idézett szavai örökké igazak maradnak.