Anyának
2014. május első vasárnapján
Nem szólok, nem írok én már senkinek:
bánatom, örömöm - csakis rám tartozik,
s ha néha mégis meghallgatnak – minek?
- Anyák napján is leballagok a partokig.
A Dunánál jó - a Duna fecseg és vidám,
az emberek nevetgélnek, sokan sietnek;
a rakparton ülve tán’ könnyebb a hiány,
nem bántanak, ha gondolatom eretnek.
Csak hozzád beszélek, Anya, s köszönöm,
hogy Neked megannyi a mondanivalóm!
Veled megosztom szavamat és örömöm,
- ma is te maradtál egyetlen oltalmazóm.
Néha játszom, hogy még együtt vagyunk,
és ilyenkor – tudod? – a világ az enyém!
Egykor még volt hitünk, és bizodalmunk,
és megkérdezted: „Van-e új költemény?”
Már nem írok, Anya, jaj, nincsenek szavak,
de ha néha vannak is: egytől egyig búsak…
Nem érdemes őket leírni, hisz’ mind vacak,
nincs lélek, melyben ezekkel tüzet gyújtsak.
Látlak: az égi, szép alaknak zöld a kabátja,
és ez ismétlődik háromszázhatvanöt napon…
A boldog jelenést pillantásom visszarántja,
s ilyenkor az egész életemet átfogalmazom.
[…]
Sokáig nézlek az ablakból. Fent kék minden:
megszülettél megint májusi első vasárnapján.
Hiányzol, de több szavam most neked sincsen.
Gyászollak s ünnepellek téged Anyák Napján.
Budapest, 2014. május 4.
