Minap került a kezemben M.L. Stedman The Light Between Oceans (Fény az óceán felett) című regénye. A belőle készült film hatására a fordítás is gyorsan elkészült, s mint ilyenkor lenni szokott, egyfajta sznob patina ülepedett erre a semmiképpen nem eredeti, de annál érzelgősebb regényre és szerzője köré.
M.L. Stedman nő, ráadásul ausztrál, aki Londonban él és ügyvédként praktizál. Angolszász nyelvterületen nem ritka a nőíró, aki sikeres, s aki a szigetországi szokásoknak megfelelőn intellektuel, elegáns és okos, ráadásul érett személyiségű asszony, aki egyszerre képviseli az egzotikumot és a tradíciót.
Régen az írók írónak születtek, s kerestek valamiféle mesterséget, hogy meg tudjanak élni. Ilyen volt Jókai, Kölcsey, Arany, de Babits és Tóth Árpád is, ráadásul nincs megrázóbb, mint az állás után kuncsorgó József Attila életrajza vagy Csokonai kétségbeesett megalázkodása állás és megjelenés után. De ilyen volt Verlaine is, a belga szimbolisták, a francia impresszionisták. Írók voltak, de mindegyikük polgári állást vállalt, s legtöbbjük, mint Albert Samain vagy John Keats, a mi Csokonaink és Tóth Árpádunk, a költők betegségébe halt meg fiatalon, s így lobban el a szintén jogvégzettségű Katona József, aki író volt, de polgárrá kellett lennie.
M. L. Stedmaan viszont jogászkén előbb volt polgár, majd beiratkozott egy úgynevezett kreatív írástanfolyamra, melynek már a neve is értelmetlen, hiszen aki ír, az teremt, mi több, egész világokat. Tehát M. L. Stedman tanfolyamra jár, majd utazik, s első regénye rögvest hatalmas siker, huszonöt nyelvre fordítják, nagyköltségvetésű filmet forgatnak belőle, s manapság mindenki tőle várja a csodát. M. L. Stedman valóban kreatív volt abban az értelemben, hogy regényében kész irodalmi helyzeteket, helyszíneket és karaktereket vegyítsen össze, s azt a jog és az igazságszolgáltatás kétes ízű fűszerével tegye ízetlenné. Problémája elsőre egyetemesnek tűnik, de valójában az M. L. mögött érzi az olvasó a nőt, az örök női vágyat, hogy a férfi valamiféle középkori lovag az önfeladás és önfeláldozás kétes glóriájával, egyéniségnélküli papirosfigura, kinek létezése ennyi: szolgálni és feláldozni magát a nőnek. Férfifőhőse olyan, ahogy a nők szeretnék a férfit. Kissé esetlen, gyámkodásra szorul, lovagiasság és pipogyaság fura vegyüléke, aki látja a nő tévedését, de nem védekezik ellene. Pradoxon, hogy a nőt sem védi meg a nőtől. M. L. Stedman azért ügyes, mert ennek ellenkezőjét képes elhitetni a felületes olvasóval, aki nem lát a könnyeitől. Regénye akkor válik hiteltelenné, mikor hősnőjénél annak férje jobban megérti a nőt a nőiség világlátásában. Másrészt pedig az örök női vágy is jelen van a műben, mert valójában a könyv nem a nőiségről szól, hanem a férfiról, akinek el kell vesznie a nő árnyékában. Ibsen és Virgina Woolf híres helyszíne némileg Thomas Hardyval vegyítve, széles, emelkedett, könnyű líraisággal megírt könyve valójában arról szól, hogy a férfinak mindent fel kell áldoznia a nőért, mely elsőre akaratnak tűnik és szeszélynek látszik, s valójában három nő története, melyben a férfi élete csak egy komolykodó és komor díszlet, az összes karakter merőben papírosízű.
Hogy mégis erőteljes és megrázó M. L. Stedman első könyve, az a hitvány és jellegtelen irodalmi termés okán szembetűnő, másrészt a jól megírtságnak az eredménye. Ennek ellenére Stedman nem író, hanem inkább mérnök még annak ellenére is, hogy elmondása szerint a könyv 'magát írta', ami a jellemábrázolásra mindenképpen igaz, hiszen itt válik az egész mű sutává, olcsóvá és sekélyessé.
Stedman a fintorgó irodalmi kritika ellenére fog még néhány sikeres művet írni, de ezek valójában ugyanilyenek lesznek, mérnöki módon kivitelezett, világirodalmi archetípusokból és toposzokból összetákolt magasrendű ponyvák. És mégis örülni kell, hogy ilyenek is vannak, mert ha nem lennének, akkor csak a kísérletező kontárság maradna Esterházystól, Dragománostól a modern irodalmi zsákutcákig.