Visszhang
Lehunyt szemekkel, túl a néma gödrön,
felülről nézem egykor volt magam.
Elég időm van hosszasan tűnődnöm,
miközben múlok lassan, nyomtalan.
Esőtől, naptól, széltől óv az árok,
Ma már tudom, mi ott csak sejtelem.
Nem űz a kétely, mégis visszajárok
onnan, hol múltam végtelen jelen.
Már nem haragszom, s nem kísér a bánat,
és lombok őrzik minden sóhajom,
s hol föld takarja számtalan hibámat,
a szobrok ajkán hangom ott hagyom.
