Csengey úr lázdala
Álomhozó hajnalokban hittem,
s reméltem, hogy a tiszta szó elég lesz,
s tettünk nemesít erősebbé, jobbá a halálnál.
Bíztam, ó hogy bíztam én benned szabadság!
S most látom, hogy dögszagú, ármányos csönd
hajol ránk azóta minden kivénhedt éjszakán.
Nyájunk szanaszét szaladt, mindegyik birka
külön akarat, s vert pásztora után egy se kutat.
Szívzabáló kórságok, Nessus inge nőtt ránk,
gyors kocsikban lassú halál araszol, s napestig
nem oszlik köddé a motorizált röghöz kötöttség.
Félelmek fortéllyal szőtt köntösét hordjuk
s napi kenyerünk-rutinunk lett a megalkuvás.
Köreinken kívül, mások létük peremére érve
hídavatást játszanak, kiáradhat folyó, patak,
torkunkon torlódhatnak gyűrött szavak,
semmi erő a földre nem igézi itt e tájon
a kufárok székesegyházait. Lásd be testvér,
hogy nem erre szegődtünk. Nem csorog éltünkre fény,
s nem lehet elég kemény a megpróbáltatásunk,
mert itt a közöny embertől emberig ér. Közben
évek osonnak, s csak tart egyre ez a csendes ámulás.
Hiába annyi vádló szó, végzetre írt versek tengere,
megannyi csontzörgető látomás. Mind egy irányba tart,
s máglyává lesz lassan minden parázsló káromkodás.
2018-05-21
