Ha valakiről írnom kellett, mindig zavarban voltam, de soha nem voltam tanácstalan. Most nem érzek zavart, csak tanácstalanságot, mert meghalt Kányádi.
Az életrajz szinte semmit nem árul el róla. Nem volt kalandos természet, falusi szegénylegény volt, egyszerű és naiv. Ami igazán kijelenthető volt róla, hogy a kései verseiben mindig átlépte a határt, melyet képessége emelt elé, ezért művei megtöretett igékké lettek. Próbált modern lenni a maga suta módján, s próbált klasszikus maradni a maga egyszerű, néha együgyű módján. Hogy jó költő volt, az nem vitás. Hogy nagy volt, s voltak magaslati pontjai, azon sem érdemes elmélkedni. Egyrészt, mert a jó költészetnek nincs elmélete, a nagyság megítéléséhez pedig a nagyság felismerésének képessége kell, mely a nagyság sajátja.
Meghalt Kányádi Sándor. Nem az a legszomorúbb, hogy meghalt egy költő, hanem az, hogy azon kevesek egyike, aki még költőnek nevezhető a sok suta, ügyefogyott, szellemi éhenkórász, irodalmi véglény, politikai kalandor között és ezek ellenére is.
Emberként mindenki szerette, költőként sokan idézik, mert divattá vált, ahogy Coelho, s talán annyira laposan és felhígítva. Most dicsérni lesz divat, s ilyenkor félő, hogy elfeledni is divat lesz, mert a XXI. század legtartósabb divatja a feledés.
Már nem is az „ezüst", hanem a „bronznemzedék" tagja volt a maga sejtelmes, balladásan keserű, valódi mélységek előtt oly' sokszor megtorpanó és annyiszor kikacsintó költészetével. De ebben a liliputi Magyarországban és a lassan végleg elpusztított Erdélyben ő volt a Majdnem-Óriás, a nagyság és mérték egy kevéssé nagy és mértéktelenül üres korban. Olyasvalaki, akit nem szabad feledni.