Fagyos szél markol a világba őszutó haván, nincs még új bor sem a gazda asztalán, Márton még nem bírált ludat, Erzsébet nem rázta dunyháját, nem takarja fehér pihe az utat.
Szomorú a szív, nincs még az öröm ideje, csak fagyos szél, ahogy a szürke-lepel ég alól süvít. Jajdul a kert, langyos fény után hajol a virág, levele reszket minden délután.
Mert itt van, amit nem várt senki, soha, az ostoba átmenet, mi nem kímél szépet, nem tűr jót, nem néz szívet, nem hagy életet.
Elfogy lassan az év, és el a türelem. De elfogy vele a szél is majd, és a fagy nem hagy örök nyomot a virágoskerten.
Boldogasszony havának első napján új remény kel, tánccal, énekkel a kaján
gonosz űzetik.
Látod a forgást? Látod miként hagy nyomot maga után a Nap, ha le is nyugodott?
Hallod az üzenetét, hallod az ismét felcsendülő trillát? Madárraj tért vissza földrészeken át.
Bőrödön érzed-e, hogy újra meleg nap ébredez, és jelentéktelen távolba űzi a szürke felhőt, a vad szelet, a telet, és a reszketeg délutánt feloldja a holnap?
Érzed-e újra nyíló kerted illatát? A benne serénykedő kéz át- meg át- szövi fénnyel és színt ragyog a szirmokra, gondja csak kártékony rovar vagy csiga, mit eltapos, ha nem való az oda. 2004.11.07
|