Aranylant

„Háború idején nem bűn,
ha felkutatjuk és elpusztítjuk a kémet és a besúgót. Ők tárgyalás nélkül
pusztítottak. Visszaadtam nekik a kölcsönt.”

(A
Véres Vasárnappal kapcsolatban, amikor brit kémeket lőttek agyon Dublinban.)

/Michael Collins/

Történelmi háttér: Az 1919-ben létrejött ír kormány tagjait az
angol kormány letartóztatta, közöttük Éamon de Valerát is, aki a Húsvéti
Felkelésben is részt vett, ám mivel amerikai állampolgár volt, nem végezték ki.
Miután Michael Collins kiszabadult, vezetésével megalakult az IRA, az Ír
Köztársasági Hadsereg. Collins újfajta gerilla taktikájával igyekeztek
megbénítani az angol kormány munkáját. Az angolok válaszként Írországban
megszervezték a hírhedt Black and Tans különítményt, amely véres
gyilkosságokkal, mészárlásokkal és kínzásokkal próbálta megtörni az írek
ellenállását.

A gerillaharc végül olyan
méreteket öltött, hogy az angol kormány kénytelen volt meghátrálni és 1920-ban tűzszünetet
kért.

A tárgyalásokon az ír
küldöttséget Arthur Griffith és Michael Collins vezette (Collins fejére
korábban az angolok 10000 fontos vérdíjat tűztek ki). A tárgyalások
eredményeképpen megszületett az úgynevezett Angol-Ír Egyezmény, amely kimondta
az ír sziget két részre osztását: létrejött a független Ír Szabadállam, amely a
Brit Nemzetközösség tagja maradt, viszont a hat ulsteri megye Észak-Írország
néven brit fennhatóság alatt maradt.

Az egyezmény megosztotta az
íreket; két pártra szakadt mind a Sinn Féin, mind pedig az IRA.

Itt állok hát Béal-na-Bláth-ban,
Michael Collins emlékműve előtt, amelyet két évvel a halála után emeltek. Éppen
25 éve gyilkolták meg. Nem akartam tegnapelőtt jönni, pénteken, amikor is a
szokásos megemlékezést tartják – nem szeretem a tömeget. Jobban szeretek
magamban lenni.

Persze, most is szállingóznak
rajtam kívül is emberek, dacára a délelőtti órának, hogy újabb virágokat és
koszorúkat helyezzenek el a kereszt lábánál. Páran a miséről jönnek éppen,
szép, ünneplő ruhában.

A kezemben tartom az
emlékkártyát, amit a halála után nyomtattak, olvasom a kis verset az alján, és
megrohannak a két és fél évtizedes emlékek.

Elmentél,
de nem felejtünk,

Emléked mindig megmarad,

Édes gondolatunk járja

Örökre körbe sírodat.

Michael
Collins és Éamon de Valera
– a két karizmatikus személyiség, nyugodtan mondhatom, hogy a két hős. Azt,
hogy mindkettő példakép, már nehezebb eldönteni.

Mind a kettőt ismertem. Harcoltam
Mick mellett, és dolgoztam a Dáil Érieann-ban
[1] mint fiatal újságíró, ott
találkoztam de Valérával. Túl nagy
emberek voltak ők, hogy barátkozzak velük, bár Mickhez közelebb álltam, ami
érthető is, hiszen a szó szoros értelmében bajtársak voltunk. Mindazonáltal Dev-et tartom az egyik legnagyobb
embernek, akit valaha is ismertem – még akkor is, ha a róla kialakított képem
nem mindig éppen… hófehér.

Szép, napos idő van, a vonatig
meg van még néhány órám. Leteszem ezt a virágot, gyújtok egy gyertyát, elmondok
magamban egy imát aztán leülök ott szemben arra a kis padra a fa alatt, az
árnyékban.

1. rész. A Black and
Tans – a kezdetek

Az egész úgy indult, hogy apa megsebesült
Dublinban a Főposta épületénél, aztán le is húzott jó pár hónapot a sitten,
ahová az angolok zárták mindenféle tárgyalás nélkül. Mondjuk apa harcolt,
fegyverrel, még jó, hogy nem ölték meg…

Már 1919-ben csatlakozni akartam
az IRA-hoz (számos barátom, több szomszédunk is benne volt), de anyám nem
engedte, amit végül is megértek, hiszen csak 17 éves suttyó voltam. Féltett,
nehogy úgy járjak, mint apa – vagy még rosszabbul. Apám csak mormogott valamit
a bajusza alatt, de biztos vagyok benne, hogy sokat vitatkoztak a dologról.

Templemore mellett laktunk egy
kis tanyán, én a földeken dolgoztam, míg otthon apa tanított írni és olvasni. Nagyon
szerettem olvasni.

Sokat hallottunk arról, hogy
miket művel a Black and Tans, nálunk is meg más helyeken, de addig a napig nem
volt velük sok dolgunk; láttunk őket az utcán, ahogy a gyűlölt fekete-barnában,
dölyfösen és hangosan ordítozva meneteltek, gúnyos megjegyzéseket tettek az
emberekre. Mi meg behúztuk a nyakunk, a földre sütöttük a szemünk, és inkább
kussoltunk nagyokat – nem egy ismerősünket verték véresre a nyílt utcán, csak
mert vissza mertek nézni.

Apa akkor már egy hete nem volt
odahaza, anya feltűnően hallgatag lett és tudtam, hogy titokban sokat sírt, de
sose mertem megkérdezni: „Mi baj van mama?” Sejtettem én, hogy hol van az apám.

Egy nap éppen ettük a köleskását
reggelire, amikor odakintről hangos üvöltözés hallatszott be, majd puskatussal
kezdték el verni az ajtót.

- Kifelé! Ki ebből a putriból,
nyomorult, pápista férgek, az anyátok büdös úristenit! Siketek vagytok? Azt
mondtam, kifelé!

Anyám rémülten ránk nézett. Nem
tudtam, kit félt jobban, engem, vagy a két húgomat.

- Maradjatok itt – suttogta
anyám. - Maradjatok itt! Ne szóljatok semmit! Te sem, Sean, hallod? Maradsz
veszteg! Majd én beszélek velük.

Felkapta a kendőjét és szaladt az
ajtóhoz, de alig ért oda, már be is rúgták.

Mielőtt anyám megszólalhatott
volna, a vörösképű, rőthajú, bajuszos őrmester ráüvöltött:

- Félre az utamból, hé! Nem rád
vagyunk kíváncsiak! Nem foglalkozunk asszonyokkal!

Hirtelen meglátta az asztalnál
ülő húgaimat, és gusztustalan, nyálas vigyorral megszólalt.

A nyolcéves Aideen és a tizenöt
éves Sinead falfehéren, reszketve ültek az asztalnál.

Éreztem, hogy megfeszülnek az
izmaim. Ha hozzájuk mer nyúlni, ha hozzájuk mer nyúlni, nem érdekel, mint
mondott anyám…

- Na, ez is csak egy picsogó, ír
szuka! Lássuk csak a kisöcsit. Állj fel. Állj fel, nem hallod? – üvöltötte.

Felálltam. Nem tehettem róla, de
reszkettem – nem tudtam eldönteni, hogy a félelemtől, vagy a dühtől.

- Mi a neved? Ne bámulj, mert
pofán váglak! Mi a neved? Patterson őrmester bácsinak sok a dolga, nem ér rá
ebben az ír koszfészekben sokat bajlódni; tehát: hogy hívnak?

- Sean? Ez meg milyen név? No de
mindegy, a kutyámat Májpástétomnak hívom, pedig az csak egy állat, mégis
értelmes neve van. – A cimborái hangosan röhögtek, közben bejött még négy.
- Na, szóval kisöcsi… - közelebb lépett
és megfogta az állam, a fejem felemelte. – Szóval azt szeretnénk tudni, hogy hol
van az a nyomorult apád? Michael Gorman? Nos?

- Kisfiam nyikkanj meg, ha
kérdezlek, mert még a szart is kiverem belőled! Hidd el, jobb lesz neked, ha
énekelsz! Elmondod, hol bujkál a tetves faterod, és már itt sem vagyunk!

- Nem tudom, hol van az édesapám.
De ha tudnám, akkor sem mondanám meg magának!

- Ki engedte meg, hogy rám
bámulj, te ír fattyú?! – Megragadta két kézzel a galléromat, és megrázott. –
Énekelj, az úristenedet!

- Pofa be, banya! Vagy magát
vegyem inkább kezelésbe? Vagy azt a kis szöszkét?

- Ne! – kiáltottam. – Hagyják a
húgaimat békén, ők nem tudnak semmit sem!

- Ki engedte meg, hogy
visszapofázz, te pápista disznó! „Nem tudnak semmit?” Ez azt jelenti, hogy te
tudsz, ugye? Na jól van, kis fattyú, akkor halljuk! Hallgatsz? Így is jó!
Thomson, Hyde, vigyék ki a nőket az udvarra! Smith tizedes, Connor, ide! Kötözzék
ezt a pofátlan tacskót a székhez!

- Ne! – sikoltott ismét anyám. –
Ne bántsák! – Aideen és Sinead már megállás nélkül zokogtak.

Teljes erőmből ököllel arcon
vágtam az őrmestert, de a szeme sarkából látta a mozdulatomat, félre tudta
kapni a fejét, így nem értem el teljesen. Így is megtántorodott.

Abban a pillanatban éreztem, hogy
puskatussal vágnak arcba, fejbe, gyomorba, ágyékon…

Arra eszméltem, hogy ülök a
széken, odakötözve a háttámlához. Az őrmester előttem állt, a bajuszát
simogatva, mögöttem egy fickó kulcsba fogta a nyakam.

- Szóval, így állunk… megütünk
egy tisztviselőt, te kis senkiházi ír korcs. Jól van. Melyik kezedet is emelted
rám? A jobbot? Úgy ütsz, mint egy kislány. Legyen hát, majd én megtanítalak
tisztességre, ír fattyú! Adja a fogót, tizedes!

Fogót? Mit akarnak ezek… mit
akarnak! Éreztem, hogy lassan csordogálni kezd a verejték a homlokomon, a
hátamon…

- Fogja a kezét tizedes! Na
szóval, nem énekelsz, madárkám? Patterson őrmester bácsi remek énektanár ám,
hamarosan áriázol majd!

Éreztem, hogy a körmöm alá
feszíti a rozsdás fogót, várt egy kicsit, kiélvezte a rettegésem, majd
lefeszítette és letépte a mutatóujjam körmét.

Üvöltöttem. Üvöltöttem és
sikítottam… de legalább elnyomta a sikoltozásom hangja anyám és húgaim sírását
odakintről…

- Tudod kicsi Samuel, vagy mi a
rosseb a neved, nem igazán érdekel, hogy mit tudsz… megtudjuk azt
nélküled is… ezt azért kapod, mert tiszteletlen voltál Patterson őrmester
bácsival… persze, az csak hab lenne a tortán, ha végre ugatnál valamit az
öregedről… no, akkor folytassuk…

Azt hittem, kiszakad a
hangszálam, annyira üvöltöttem. Majd csend, és hirtelen egy vödör vizet
zúdítottak a nyakamba. Akkor ismét láttam és hallottam.

- Nézzétek már fiúk! – halottam a
diadalmas rikácsolást. - Ezt az állatot! Behugyozott! Behugyoztál, te ír
disznó? Látszik, hogy ólban éltek! A disznók piszkítanak maguk alá!

- Hagyjuk már, őrmester, nem tud
ez lószart sem. Ha eddig nem beszélt, ezután sem fog. – mormogta a tizedes.

Mi a nevetek… Patterson őrmester…
Smith tizedes… Connor… Hyde… és… Thomson, igen, Thomson…

- Mit motyogsz magadban, te
koszos, retkes ír disznó? Mi van, tizedes? Mi van?

- Azt mondtam, őrmester úr, hogy
hagyja már. Megtanulta a leckét, azt hiszem.

- Igaza van, tizedes. Úgyis büdös
van itt ettől a kis hugyostól. Gyerünk fiúk! Indulás vissza a laktanyába!

Három hétig feküdtem otthon.
Ápolt anyám, Aideen és Sinead, és a szomszédból egy lány, Daireann, aki ápolónő
volt a kórházban, Templemore-ban.

A körmeim majd visszanőnek. Hármat
tépett le Patterson „őrmester bácsi”. Nem felejtem el a neved, Patterson… meg a
többiekét sem. Mind meg fogtok halni. A tizedes halála lesz a legkönnyebb.

2. Rész:
Gerillaháború és Patterson „őrmester bácsi”

„Mindig
is gyűlöltem a háborút, természetemben és filozófiai értelemben is pacifista
vagyok; de az angolok azok, akik ránk kényszerítik a háborút, és a háború
alapelve, hogy megöld az ellenséget.”

Gyerünk,
mondjátok el, hogy hallgatott el Parnell,

Mikor nagy büszkén halálra üldöztétek?

S hol marad a gúnykacaj, a fülünket bántó zaj,

Mikor tizenhatosaink kivégeztétek!

Kekiinges
gyere ki, s küzdj velem, mint egy férfi,

Nődnek hencegj a Flamand medáloddal,

S meséld el, hogy az IRA, elzavart a pokolba,

Mikor Killashandrába tetted a lábad. [2]

De sokszor énekeltük ezt a dalt,
amikor tudtuk, hogy nincs senki a közelben, aki meghallhatná…

Eleinte a hegyekben
gyakorlatoztunk – kúsztunk, másztunk mindenféle időben, hőségben és nehéz
záporban, hangafűben és sárban, megtanultunk kihasználni minden természetes
fedezéket, futottunk görnyedve hegynek fel, völgynek le. Megtanultunk bombát
robbantani, beállítani pontosan a gyújtózsinórt, pisztolyt és puskát használni.
Aludtunk fán, kövek között, szénakazalban, csűrben – folyton mozgásban voltunk.

- Mindig mozogjatok, fiúk. Ha
lehet, ne töltsetek egy éjszakánál többet egy helyen. És nem kell tudnia másoknak,
hol éjszakáztok – elég az összekötő! Se családtag, se barát, senki! Mindenki
megtörhető – van az a fájdalom, vagy zsarolás! – mondta Seumas, az egyik
kiképzőnk.

- Mindig legyetek mozgásban! Ha
mozogtok, nehezebb benneteket sarokba szorítani, vagy bekeríteni. Ez vonatkozik
a harcra is! Ha lőttök hármat-négyet, hengeredjetek, vagy kússzatok arrébb pár
métert, és várjatok kicsit! Utána lőhettek tovább. Az angolok jó lövészek,
sokan jártak a Nagy Háborúban, pillanatok alatt bemérik, honnan tüzeltek!

Egy hónap elteltével Dublinba
küldtek, hogy Michael Collins mellett dolgozzak.

Megtanultam itt mást is: milyen a
városi gerillaharc modor, hogyan bújjak el az utcán, használjam ki a sötétséget
és a kis sikátorokat, azokat a háztömböket, amelyeknek két bejáratuk volt – egy
elől, egy hátul - kivel beszéljek, és
kivel nem, hogyan ismerhetem fel a besúgókat, hogyan álcázzam magam, milyen
módon terjesszem a vezérkar által elkészített röplapokat.

Hamar rájöttek, hogy gyorsan és
jól olvasok, könnyen értelmezem a szövegeket – akár az ellopott,
titkosrendőrségi jelentéseket is – és hamar kaptam irodai feladatot is a
konkrét harc helyett.

Szervező lettem, segítettem abban
a rajtaütésben, amelyben végül tizenhárom brit katonát és kollaboráns árulót
sikerült likvidálni. Nem estem át a tűzkeresztségen, fedeztem a többieket.

Sokkal többen voltak a listán, de ez is nagy siker volt akkor!

Mick beszél valakivel, és láttam,
ahogy elsápad és egy ideg rángatózni kezd az arcán a szeme alatt.

- Az angolok belelőttek a tömegbe
a Croke Parkban a futballmeccsen… azt mondják legalább egy tucat civil meghalt
– köztük gyerekek és játékosok – és rengeteg a sebesült…

Falfehér arccal nézett ránk.
Kinyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, majd behunyta a
szemét, és vett egy mély lélegzetet.

- Vágjunk vissza! Most azonnal! –
üvöltötte Patrick O’Neill, egy alig 17 éves suhanc.

- Mondom: NYUGI! Ne
hebehurgyáskodj. Visszavágunk, ne aggódj. Visszavágunk…

A Dublini kastély börtönében még
aznap este meggyilkolták három társunkat.

Anya
meghalt. Azt hiszem, nem bírta elviselni, hogy Apa elment, és te sem vagy
itthon. Megszakadt a szíve, ezt mondta az orvos. Gyere haza, ha tudsz – a temetés
szombaton lesz.

Csak ültem, összeszorított
ajkakkal, és éreztem, ahogy a hideg könnyek lassan folynak végig az arcomon és
rácsöppennek a levélre.

- A sírba kergették azok a
férgek… Michael… - nagy lélegzetet vettem. - Szeretnék hazamenni, ha lehet…

- Nagyon sajnálom Sean… tényleg.
Jó, hazamész. Amúgy is feladatunk van a számodra. Seamus később majd elmondja…

Felálltam, Mick pedig odajött
hozzám, és a vállaimra tette a kezét, a szemembe nézett. Sose felejtem el azt a
nézést – az a tekintet! Mély volt, mint a kút, egyszerre kemény és együttérző,
egyszerre haragos és egyben szánakozó is.

- Hozzánk tartozol, Sean. Menj,
és ne okozz csalódást. Te leszel a Templemore-i különítmény parancsnoka. Tedd a
dolgod, és… könnyebb lesz. Na, eredj! Menj…

- Egy rendőrörs? Egy laktanyát
kell megtámadnunk? Nem reménytelen ez egy kicsit?

- Nos… ha kérdéseket akarsz ez
ügyben feltenni, azoknak úgy kellene hangoznia, hogy: Melyiket? Mikor? Hogyan?
… Nem így gondolod?

- Nem reménytelen a dolog.
Kockázatos, persze, de mégis mi a fenére számítottatok? Barátságos hokimeccsre a
zöldellő mezőn, a dombok között, madárcsicsergés közepette?

- Jól van, elég. Értem én. Nos,
cseppet sem reménytelen a dolog, az őrsön ma éjjel csak egyetlen raj lesz, a
többit átvezényelték. És gondoljatok bele: elegendő fegyver, pisztolyok,
karabélyok, a hozzájuk való lőszerrel! Dimamit! Patronok, gyújtózsinór! Megéri
a kockázatot.

- Na szóval… - kiterítettem a térképet és az őrs alaprajzát az asztalra.
– Itt. – Böktem egy hátsó bejáratra. - Éjjel fél háromkor támadunk. Vannak
álkulcsok, be tudunk jutni könnyen. A katonák az emeleti szobában lesznek, a
jelentések szerint nyolcan vannak. Senkit nem hagyunk életben! Pisztolyokat
viszünk, ellenőrizzétek őket, hogy tiszták legyenek és meg legyenek töltve.
Kevés a töltényünk, ne pazaroljatok feleslegesen! Érthető?

- Rendben. És még valami…
Feltehetőleg alszanak, amikor berontunk. Nem kell üvöltözni, épp elég zajt
csapnak majd a pisztolyok. A lövésekkel vártok, amíg nem szólok. Utána öt
percünk lesz kiüríteni a fegyverraktárat. Dennis ott fog állni egy teherautóval
a bejárattal szemben. Ne felejtsétek: Patterson őrmester az enyém! Csak akkor
lőhetitek le, ha valami gikszer akad. Patterson az a dagadt, vörös hajú,
kefebajszú…

- Tudjuk, hogy kicsoda Patterson
őrmester, az a mocsok kurafi… – morogta Liam.

Minden simán ment. Az álkulcs
olyan finoman nyitotta a zárat, mintha olajban forgott volna. Néma csendben
osontunk fel a lépcsőn.

Az ajtónál hallgatóztam egy
percet, csak hortyogás hallatszott, egyszer az ágyrugók nyikorgása, más semmi.
Ezek jól besöröztek este. Egészségetekre, több sör nem folyik le a gigátokon, arról
gondoskodunk…

Berúgtam az ajtót, oldalra
ugrottam, pisztollyal a kezemben, és pár pillanat múlva bent voltak a többiek
is.

- Mi a jó isten nyavalya… -
darálta egy kásás hang. – Kik vagytok, hékás? Hogyan mertek… ti ír fattyak, az
anyát…

Eszelős düh munkált bennem, és
éreztem, hogy a többiekben is. Nem volt közöttünk olyan, aki nem tapasztalta
volna meg közvetlenül vagy közvetve ezeknek a gyilkosoknak a tetteit.

- Láttalak már, te ír pápista
kutya… te hogy merészelsz… megnyuvasztunk, te kis…

Halkan szóltam, de azonnal
elhallgatott, csak a zavaros szemeit meresztgette rám. Olyan volt a tekintete,
mint a sáros pocsolya.

- Az Ír Szabadállam nevében
halálra ítélünk benneteket. Smith tizedes. Megfogadtam, hogy a maga halála lesz
a legkönnyebb. Maga lesz az első. Imádkozhat, ha akar.

- Mi… mi van… - dadogott a
tizedes halálra váltan. – De én nem… mit akarnak…

- Te szaros, büdösnyakú ír
szukafattya, a beledet taposom ki, az a jó édes…

Smith tizedes a szeme között
golyóval rogyott össze – nem eldőlt, hanem mint egy rongybábu, összeroskadt.

Döbbent csend, aztán az óbégatás,
könyörgés. Most nem vagytok olyan nagylegények, mint amikor nőket terrorizáltatok,
fegyvertelen fiatalokat vertetek agyon, mi?

Talán negyed percig csak a
pisztolyok durrogása hallatszott. Az angolok néhány pillanat múlva a földre roskadtak
a fal mentén.

Csak az őrmester kapkodta a
levegőt rémülten. A lába alatt szép lassan egy sárgálló tócsa gyűlt össze.

- No hát. Patterson őrmester
bácsi. Micsoda férfiatlan viselkedés ez… ejnye már. Behugyoztunk a gatyába?
Fúj, de undorító.

Patterson őrmester minden ízében
remegett. Alighanem csak most fogta fel, hogy itt bizony nincs tovább.

- Emlékszik rám, ugye, Patterson
őrmester? A körmeim gyógyulnak. Anyám és apám meg az üdvözletüket küldik. Meg
sokan mások is.

- Ne tedd… gyerekeim vannak…
feleségem! – láttam ahogy a taknya-nyála keveredik a könnyeivel.

Meghúztam a ravaszt. Milyen
meglepő, hogy mekkorát szól a pisztoly egy zárt szobában. Az arcába lőttem.

- Neked nem jut idő imára,
Patterson őrmester bácsi… - suttogtam. - Így is, úgy is a pokol legmélyebb
bugyraiban fogsz rothadni az idők végezetéig.

Közvetlen közelről lőttem halántékon.
Se megkönnyebbülést, se örömet nem éreztem, csak valami hideg nyugalmat. Eltettem
a pisztolyt.

3. Rész: A
Polgárháború

„Határozottan úgy gondolom, hogy
a történelem idővel Michael Collins nagyságát fogja elismerni, és ez az
elismerés az én rovásomra történik majd meg.”

Nem retteg s nem remél

A haldokló állat;

Az ember bízik s fél,

Hogy reá mi várhat.

S bár mindig meghal,

De új életet nyer,

Szembeszáll gyilkossal

A nagy, büszke ember,

S maró gúnnyal kiált

A jövendő végre,

Ismeri a halált -

Hisz ő hozta létre. [3]

Alig hittem a fülemnek. Hát
lehet, hogy vége lesz ennek az egésznek? Nem lesz több öldöklés, rejtőzködés,
konspirálás és félelem?

Boldog beszélgetés, a söröskorsók
koccanása, nevetés – mindent áthatott az öröm, a remény és a bizalom, a boldog
várakozás.

- Okés srácok, bemegyek a Dáil-ba. Kíváncsi vagyok, hogyan
alakulnak a dolgok!

Ott azért már nem volt ennyire
bizakodó és békés a légkör. Parázs vita alakult ki, főleg Michael és de Valera
között.

- Miért nem te mész, Dev? Te vagy
a politikus! Neked kéne menned! Én csak egy vidéki senki vagyok!

- Michael, úgy gondoljuk, te
fogod vezetni a küldöttséget, te vagy erre a legrátermettebb ember…

- Dev, a mindenségedet, ne
csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy gyilkosként tekintenek rám! Tízezer font
vérdíjat tűztek ki a fejemre! Mit akarsz, áruld már el; hogy rögtön
lecsukjanak, amint Londonba érek, netán ott a helyszínen agyonlőjenek?

- Nem támasztottak kifogást a
jelenléted ellen. Tudomásul vették. Te mész Athurral, és kész!

- Hát ezt nem hiszem el… Van
valami más okod is, Dev, amiért pont engem küldesz, ki vele, halljuk! Játssz
nyílt lapokkal, Dev!

- Mint már mondtam, Michael, hidd
el, te vagy erre a legalkalmasabb! Az első alkalom… az első alkalom a
történelmünkben, hogy egyenlő felekként tárgyalhatunk az angol kormánnyal! És
ennek te a részese leszel!

- Na köszönöm szépen, nem vágyom
ilyen dicsőségre! Mit akarsz, fogjak kezet Churchillel?

- Igen… ha megegyeztek Michael,
és hőn remélem, hogy ennek nem lesz akadálya… ha ügyesen csinálod.

- Ha ügyesen csinálom… és ha nem,
akkor én leszek a bűnbak, ugye? Na jól van…

A küldöttség négy hónap múlva tért
vissza Londonból. Az újsághírek megelőzték őket, és hát nem lehet azt mondani,
hogy az emberek kitörő örömmel fogadták az egyezményt – javarészt inkább kitörő
dühvel.

A Dáil zengett az ordítozástól, a folyamatos kiabálás és asztalcsapkodás
közben alig lehetett hallani a felszólalókat.

-Árulók! Hogy tehettétek ezt? Ki
adott erre felhatalmazást? Talán csókolgassuk továbbra is a briteket? Veszítsük
el az északi megyéket? Árulók!

- Ostobák vagytok! Még mindig a
háború kell? Nem lehetett mást tenni! Nem igaz, hogy nem értetek semmit,
ennyire nem lehettek hülyék! Dev, maga nagyon jól tudta, hogy mit fognak
követelni az angolok! Aljasság volt és gyávaság, hogy Micket küldte el
tárgyalni maga helyett!

Végigtekintettem az ádáz arcokon,
láttam, ahogy rázzák egymás felé az ökleiket azok, akik pár hónapja még egymás
nyakába borultak az örömtől. Mi lesz itt?

- Csendet! Csendet! Uraim, uraim!
– Eltartott vagy két percig, mire nagyjából mindenki elhallgatott. – Nem
lehetett mást elérni, higgyék el nekem! Ez volt a feltétele az angol félnek,
csoda, hogy ebbe belementek! Nem kell lemondanunk végleg a köztársaságról!

- Ez volt a célunk, a
Köztársaság! – üvöltötte paprikavörösen a felindulástól Cathal Brugha. – És nem arról, hogy kettészakítsák az országot!
Erre senki sem adott felhatalmazást! Ez árulás!

- Áruló? Gondolja meg, miket
beszél, Cathal! Michael nyerte meg a háborút az angolok ellen!

- Hadd kérjek szót, uraim! –
emelkedett szólásra Mick. – Hadd szóljak én is a védelmemben valamit.

- Nem lettünk Köztársaság – most
még nem. De megvan a lehetőségünk, az esélyünk, hogy először a történelemben
békés módon vívjuk ki a teljes függetlenségünket! A másik alternatíva… a
háború. Önök szerint milyen esélyünk lenne egy teljesen nyílt konfrontációban?
Megmondom én: semmilyen!

- Én csak egyet kérek… egyet
szeretnék: védjük meg Írországot! Ezt együtt kell megtennünk.

Tíz napon át tartott a vita, és a
felek álláspontja fikarcnyit sem közeledett egymáshoz. Végül mindenki kifogyott
már az érvekből.

Negyedóra telt el a szavazócetlik
összeszámolásával, és az ülés elnöke megköszörülte a torkát.

- A szavazás eredménye… 64
szavazattal 57 ellenében… az Egyezményt… elfogadták.

Azonnal felrobbant a terem. Az
egyik fele boldogan kurjongatott és éljenzett, a másik fele pfujjolt és az
öklét rázta.

Nagyon féltem attól, hogy mi fog
következni – Dev arca semmi jót nem ígért. Nem a botránytól féltem, az már
amúgy is tartott vagy két hete. Valami sokkal, de sokkal rosszabbtól tartottam…

- Csak egy dolgot szeretnék
mondani, hogy meghallja mindenki. Az Ír Köztársaságot az emberek választották,
sorsáról is csak az emberek dönthetnek. Senkinek – ismétlem, senkinek – sem áll
jogában az emberek döntését megmásítani.

- Éppen ezért úgy döntöttünk,
hogy én, és az engem támogató képviselők, tiltakozásul az egyezmény elfogadása
ellen… ezennel elhagyjuk az üléstermet.

Elkezdődött az, amitől annyira
féltem, és amitől Mick is félt. A polgárháború. Az angolok dörzsölhetik a
kezüket örömükben, gondolván, hogy majd mi szépen kiirtjuk egymást. Úristen,
micsoda borzalom ez…

- Sean! Sean! De jó, hogy
megtaláltalak végre, teljesen felszívódtál – robbant be a kocsma ajtaján
Seumas. – De jó, hogy megvagy! – ismételte. – Na, akkor találjuk ki, hogyan
vesszük fel a harcot, és…

- Nincs semmi baja a fülednek,
jól hallottad. Én ebben nem veszek részt. Kiszálltam.

- Mi az, hogy kiszállsz? Talán
csak nem azt támogatod, hogy két részre szakadva maradjon az ország, hogy az
angol királynak tegyünk esküt? Ezt nem mondhatod komolyan, Sean, ez… Átállsz az
árulók olda…

- Ne merészelj engem árulónak
nevezni! Hallod? Csak annyit mondtam, hogy kiszállok!

- Jó, jó, ne haragudj, Sean. De
szükségünk van rád, és nehezen hiszem, hogy te azokhoz pártolsz, akik…

- Ide figyelj, Seumas… én nem
tudom, hogy kinek van igaza, nem tudom, hogy kinek higgyek. Mindkét oldalban
van valami, mindenkinek van igaza, de én nem tudom eldönteni, hogy kié a
nagyobb igazság. Ha van olyan egyáltalán.

- Harcoltam, küzdöttem. Öltem is,
gyilkoltam. Közvetlen közelről lőttem szét Patterson őrmester fejét. Akkor nem
éreztem semmi különöset, csak a hideg elégtételt, de azóta is sokszor eszembe
jut, hogy könyörgött, ő is, meg a tizedes is. Tudom, hogy egy rohadt állat
volt, aki százszor is megérdemelte a halált, de az háború volt, ő meg katona,
és én is az voltam, csak a másik oldalon. És mégis… kísért az emléke.

- De ez milyen háború, Seumas?
Milyen? Fogjak fegyvert a tulajdon testvéreim ellen? Lőjek a volt
harcostársaimra? Emlékszem, mennyire fájt, amikor az angolok összevertek a házunkban
és megkínoztak – szerinted mennyire fájna, ha mondjuk Chris golyója találna el?
Vagy ha én ölnék meg valakit a mieink közül? Azt hogyan viselném el?

- Ne, Seaumas, ne akarj
meggyőzni, mert nem fog sikerülni. Nem kívánhatod ezt tőlem. Elég volt a
háborúból, és ez nem is az: ez a tulajdon véreink legyilkolása, semmi más!
Ebben én nem veszek részt. Nem tehetem.

- Soha nem fordulok ellenetek
Seumas, hacsak nem kényszerítetek rá, de ez vonatkozik a másik oldalra is. Én
most befejeztem.

- Együtt harcoltunk, és
megértelek. Mások nem lennének ilyen megértők, de azt hiszem, érzem, és értem, miről
beszélsz. Sokáig küzdöttem én is magamban, és ha nagyon nehezen is, de
elköteleztem magam. Mick és Dev… annyira különböznek, hogy…

- Ez… jó… nagyon találó. Kicsit
mintha felcserélték volna a szerepeket.

- Mihez kezdhetnék… nem akarok
itt maradni Dublinban. Hazamegyek. Ott talán béke van, és talán ki tudom azt várni,
hogy az is legyen mindenhol. Úgyis rég láttam a húgaimat.

Nem akarok írni a
polgárháborúról. Nem vettem részt benne végül, éppen elég volt az, amit
olvastam vagy hallottam másoktól. Egykori kiképzőm és – azt hiszem, jó barátom
- a nálam csak három évvel idősebb Seumas elesett Dublinban. Nem az angolok
ölték meg, hanem tulajdon testvérei, az írek…

Mick is halott. Azt hittem
valahol, mélyen magamban, hogy ő legyőzhetetlen. Corkban lőtték agyon egy orvtámadás
során – pont olyan remekül szervezték meg, ahogyan ő is megszervezte az ilyen rajtaütéseket.
Jó tanítványai voltak…

Azóta is tűnődöm a miérteken. Nem,
nem azon, hogy miért nem álltam be végül, elegem volt a harcokból, és ahogyan
azt megmondtam annak idején Seumasnak, nem akartam a saját véreim ellen
harcolni.

Az a miért… mi oka lehetett, hogy
Dev épp Micket küldte tárgyalni? Azt hiszem, Dev hiú volt, és féltette a
hatalmát, félt Mick népszerűségétől.

Mick, a katona, és Dev, a
politikus. Mindegyiknek megvolt a maga – nem kis – szerepe. Mindegyik nagy
ember, és hiszem - mit hiszem! Tudom! – hogy mind a kettő jót akart. Csak az a
jó… az nem mindig sül el jól…

-
Szia bácsi! Miért sírsz? Miért vagy ilyen szomorú? Nézd, milyen szépen süt a
nap!

Szöszke
kislány állt előttem, olyan 7-8 éves. Mennyire emlékeztetett a kicsi Sineadra,
a húgomra…

-
Szervusz. Tudod… csak a barátaimról gondolkozom itt… akik meghaltak. Már régen.

-
Igen, mint Michael bácsi, bár ez nem sír… ez csak egy emlékmű. Tudod mi együtt…
ööö… mi együtt… dolgoztunk.

Nem
akartam egy kislánynak mondani a „harcoltunk” és az „öltünk” szavakat.

-
De hát ő már nagyon régen meghalt… Apukám pénteken tett virágot ide. Én is itt
voltam. De ha meghalt, akkor már jobb helyen van. Jó ember volt? Apukám azt
mondja, hogy nagyon jó. Ha te ismerted, tudnod kell!

Szomorúan
elmosolyodtam, mert eszembe jutott a húgom, akit már másfél évtizede nem
láttam, mióta Amerikába ment.

-
Sinead… szép név. Így hívják a húgomat… már nagyon rég nem láttam. Hasonlítasz
rá…

Hirtelen
odaszaladt hozzám, elővett egy kis zsebkendőt, és letörölte a könnyeimet az
arcomról.

-
A pap bácsi azt mondta a misén, hogy vigasztaljuk meg azokat, akik szomorúak.
Te szomorú vagy. De már letöröltem az arcodat. Ugye már nem vagy szomorú?

-
Hát akkor… Isten veled, Nagyfiú. [4] Nyugodj békében. Mi emlékezni fogunk rád. Mindörökre.

[1]
Az ír Parlament neve.

[2]
Ír lázadó dal az 1920-as évekből (részlet).

[3]
W.B. Yeats: Halál (Death)

[4]
Nagyfiú (Big Fellow). Így nevezték Michael Collinst harcostársai az IRA-ban.

Mick és Dev

1. rész. A Black andTans – a kezdetek

2. Rész:Gerillaháború és Patterson „őrmester bácsi”

3. Rész: APolgárháború

1. rész. A Black and
Tans – a kezdetek

2. Rész:
Gerillaháború és Patterson „őrmester bácsi”

3. Rész: A
Polgárháború