Miként lehetne egyszer s mindenkorra felszámolni a balliberális holdudvart? |
Szakács Árpád – kinek híres, kinek hírhedt – elemzéssorozata (Kinek a diktatúrája?) legújabb, tizenkettedik részét („Migránssimogató akciók állami támogatással") olvasva, a benne közölt tragikus tényekkel szembesülve óhatatlanul is az jut az eszébe az embernek megint, mennyire nem új keletű jelenség áll előttünk. Az aczéliánus – hogy így nevezzük – véleményterror és ízlésdiktatúra mintha kiirthatatlan volna. Mintha, persze, mert azt azért ne állítsuk, hogy teljesen az! De valóban, sokszor tényleg olybá tűnik, hogy az. Képviselői ott vannak ma leginkább, ahol aztán végképp nem kellene, hogy legyenek. A reklámiparban, különösen is a képi informatika vizein, a vizuális tudatformálás mezein. De hadd ne részletezzük ennek szimptómáit – olvassuk el inkább Szakács Árpád legújabb írását, amelynek kapcsán viszont, legalábbis e sorok írójának, Bangha Béla egyik megsárgult írása jut eszébe. A régi-új (egyszóval mindenkor ugyanazon) véleményterror és ízlésdiktatúra Banghát legalább annyiszor kikezdte egykor, mint Szakácsot most. Bangha orgánumában, a „Magyar Kultúra" 1929. október 20-i számában megjelent írásában („Akik értik a sajtógondolatot s akik nem értik") keserű tapasztalatról számolt be. Eszerint egy nagyon illusztris katolikus előkelőséggel beszélgetett a katolikus sajtóról: az illető is fontosnak tartotta vele együtt e sajtó megerősítését, de ő csak azután, ha kellő számú katolikus templom, iskola épül. „Megsemmisülten mondogattam magamban: Ez az! ezért nem jutunk mi előbbre! Az emberek azt hiszik, érzik a katolikus sajtó gondolatát, pedig valóságban nem értik." Tovább idézve, lesújtó következtetésre jutott Bangha: ha nem mi vesszük kezünkbe a gyeplőt, azaz a sajtót, nem mi irányítjuk, akkor építhetünk akárhány templomot, alapíthatunk bármennyi iskolát, a vallástól amúgy is elszokott embertömegeket nem tudjuk megmenteni a totális lelki-szellemi és anyagi elzülléstől. Természetesen nem volt ezzel egyedül Bangha (Szent X. Piusz pápa már pontifikátusa kezdetén ugyanezeket mondta), s most Szakács újabb elemzése után csak egy kérdés kínozza az embert: miért hagytuk, hogy így legyen, s főleg, hogy kívánunk-e ez ellen érdemben tenni, s ha igen, miként? Aki csak egy kicsit is ismeri az aczéliánusokat, tudja, hogy nekik nem elsősorban a pénz, hanem a hatalom s az annak megtartásához, sőt továbbéltetéshez nélkülözhetetlen kapcsolati rendszerek erősítése és bővítése a valódi céljuk. Köreikben szitokszó minden, ami a keresztény világnézettel és nemzeti szemléletmóddal kapcsolatos. Egy becsületes keresztény és hazafi csak azt tudja mondani újra és újra, hogy a balliberális holdudvarhoz képest Augiász istállója vendégszoba volt. Rendben van, elemezzük, kikből is áll ez a holdudvar – elvégre az eredményes terápia alapfeltétele a megbízható diagnózis. De talán merjünk azért ennél többet is tenni! Merjük meghatározni a „modus vivendi"-t: miként lehetne egyszer s mindenkorra felszámolni e holdudvart?
|