A két napból három lesz,
egy hétből hónapok, évnyi
szakaszok
esnek ki az emlékezetből
mióta itt vagyok,
s már nem szorít az idő,
kórházi falak,
köpenyekben suhanó árnyalakok,
műtét utáni rehabilitált
életállapot.
Harmadnapig csak vagyok,
lemez a kézben, gond a
fejben,
hullámzó lélek, amint a
fény 
vergődik a zakatoló falak
között.
Hörögve kiált az idegen
testekbe
kódolt, szemérmesen pózoló
szenvedés,
szív szédeleg hűtötten, s
frissen műtötten is
mennék már öreg otthonom
felé,
mert itt semmi sem a tiéd-
/nincs papír
a mellékes helyeken/ dörgi
rád egy köpeny,
csak a ritka jóakarat
tartja ébren a reményt,
s idebent, az összezárt emberi sorsok között
is, akár  odakint, jól jön az alternatív rutin.
Konszolidált magány,
langyos békébe hulló
délután ahol a járókerettel
száguldozó öregek,
megállnak a pirosnál, s
délceg mosollyal intenek
búcsút neked, ki csupán H.
Pétert kerested
a kihaló félben lévő
folyósókon.Vakul az est,
műszakot váltanak odafent, s idelent…