Magyar viselkedéskultúránk megrontása (1.)
Nem tesszük fel a lábunkat az asztalra, nem túrjuk az orrunkat és szellentünk közösségben, nem kézzel, hanem késsel, villával, kanállal étkezünk, nem trágárkodunk, nem tegeződünk azonnal bárkivel, az időseknek átadjuk a helyünket – sorolhatnók.

Sokan nem is gondolnák talán, mi minden múlik valakinek a viselkedésén. Bennünket, magyarokat oly hosszú évszázadokon át gáláns, lovagias, udvarias nemzetként értékeltek még idegen gondolkodók is.


De vajon tényleg azok vagyunk-e ma is? Nem romlott-e meg magyar viselkedéskultúránk, s ha igen, mikor, mi mindenben?


Tihanyi Tibor piarista atya írta egykor:


„Van üres formavadászat, amely nagyképűvé és mesterkéltté teszi az embert. De vannak bizonyos szabályok, amelyek formássá, finommá, úrivá teszik megjelenésedet, föllépésedet, emberekkel való érintkezésedet. Ezek a törvények szó szerint nincsenek benne sem a Tízparancsolatban, sem az országok törvénykönyveiben, mégis kötelezők és nélkülözhetetlenek. Semmibe vevésük már magában hordja ítéletét: a semmibe vevőt sem veszik úriember számba, és művelt társaság nem fogadja be. Hiába végzed el a gimnáziumot és egyetemet, hiába leszel tekintélyes állású méltóság, ha az életnek ezeket a hajszálfinom fegyelmi szabályait nem oltottad véredbe, fölkapaszkodott faragatlan alaknak fognak tartani és, ha csak lehet, elkerülnek."


(Úriasan, finoman. Villámszabályok az illemtanból diákok számára. Budapest, 1938. Szent István Társulat-Stephanem Nyomda és Könyvkiadó Rt. 3. old.)


Óriási bajok – már akkor is


Ha a két világháború közti negyedszázad magyar társadalmáról akkoriban született kritikus műveket olvassuk, méltán döbbenhetünk meg. Ezek szerint már akkor óriási bajok voltak az illem, a viselkedéskultúra terén. Igen, nem tévedés, már akkor is. Magyra viselkedéskultúránk megrontása akkor kezdődött. Elég legyen csak a kor egyik kiváló szociográfusára, Makkai Jánosra gondolnunk. Egyik fő művében olvassuk:


„A kommunizmus forradalmi korszakában a fiatalemberek és gyermekek a nyilvánosság előtt, rögtönzött kongresszusokon tárgyalták meg egymás nemi ügyeit. Tömegszállásokon lakva, elvesztették az emberi szeméremérzést s az igényeket a ruházkodás, öltözködés, lakás, étkezés és a választékos szórakozások terén."


(Makkai János: Urambátyám országa. Középosztályunk illemrendszerének és társadalmi viselkedésének szociográfiája. Budapest, 1942. Singer és Wolfner Rt. 57. old.)


Mintha tehát a hamis egyenlősdi, a hívatlan kíváncsiság, kivagyiság, a bizalmaskodás már 1945 előtt is át- meg átjárta volna társadalmi életünket. Nem is szólva ama úri léhaságról, renyheségről, Pató Pál-stílusról. Makkai könyve negyedik fejezetének beszédes címe: „A felső osztályok társadalmi ragályai." Ezek közül mely volt s legkirívóbb? (74. old.)


„A felső osztályok legkirívóbb társadalmi betegsége: a lebzselés. A születési arisztokrácia, a pénzmágnások és a beérkezett, karriert csinált emberek világában az élet egyik legnagyobb problémája, hogy az időt hogy és mivel lehessen eltölteni? Természetszerű következése a társadalmi fejlődésnek, hogy azok az emberek, akiknek nagy vagyon áll a hátuk mögött, nem dolgoznak annyit, mint a szegények, akiknek a mindennapi kenyérért kell küzdeniök, vagy, ha maguk dolgoznak is, családjuk és környezetük egy része mindig a munkátlanság állapotában él. Azok a kapitalisták, akik maguk vezetik üzemeiket, azok a nagybirtokosok, akik maguk gazdálkodnak, nem tartoznak ide, éppúgy, mint azok az amerikai milliomosok sem, akik nem urai, hanem rabszolgái saját vagyonuknak. De általános tünet, hogy a dolgozó családfő mellett dologtalan gyermekek szoktak felnőni s a ház asszonya e vagyoni helyzetben szintén nem foglalkozik mással, mint társadalmi kötelezettségei lebonyolításával. A társadalmi kasztot mindenütt hovatovább a semmittevők, vagy a föltűnően keveset dolgozók serege lepi el. Főfoglalkozásukká lesz, hogy „társaséletet" éljenek, minden napra szórakozási programot találjanak, más szóval, hogy elverjék az időt. Ezt az öncélú társadalmi tevékenységet nevezem „lebzselés"-nek, amely a történelmi korok mindegyikében jelen van és mindig hasonló színekben tündöklik."


Lebzselők


Nem újkori tünet ez sem, persze, hiszen a római világból is már ismert (75. old.).


„Rómában már az első császárok korában annyira elterjedt a felső osztályok, a vagyonosak fontoskodó semmittevése, hogy az ilyen lebzselőt külön megjelöléssel „ardelio"-nak nevezték. Az ardelio az az ember volt Rómában, aki általában semmi komoly dologgal nem foglalkozott, semmit nem dolgozott, hanem élvezte a roppant birodalom gazdagságának, a felgyülemlett vagyonnak előnyeit és a társas élet kellemes szórakozásaival töltötte idejét. Ezek az emberek kétezer évvel ezelőtt határozott életrendet alakítottak ki a világ fővárosában. Reggelenkint meglátogatták egymást, hogy el ne mulasszák a születésnapi üdvözléseket, a beteglátogatásokat és a részvétviziteket; kedveskedéseikkel keresték föl azokat az idős férfiakat és nőket, akiktől örökséget reméltek; megjelentek a törvényszéken, hogy meghallgassanak egy-egy perbeli tárgyalást; megcsodálták a szónokokat és a filozófusokat, és összegyűltek, hogy egy-egy költő legújabb verseinek felolvasását meghallgassák. (Juvenalis azt írja, hogy ezek a felolvasások a régi Róma legborzalmasabb csapásai voltak a házbeomlások és a tűzvészek mellett. Seneca szerint az ardeliók úgy ellepték Róma fórumait, cirkuszait és színházait, mint a hangyák, akik minden terv és cél nélkül futkosnak fel s alá a fákon.) Valósággal állandó foglalkozássá fejlődött ki ezekben a körökben a társadalmi kellemkedés és társasági kalózság, az örökséghajhászás, a híres színészek, filozófusok, gladiátorok ostromlása, a napi szenzációért, látványosságért és kalandért való állandó küzdelem s mindez az ember életét teljesen betöltötte."


Sőt a középkor sem tudta e kórtünetet teljesen kiküszöbölni (75-76. old.):


„A középkor felső osztályainak ardeliói a királyi udvarokban és a fejedelmek környezetében lebzseltek. Köztudomású, hogy ezeket az udvarokat hogy ellepték -egy-egy korban a kalandorok, a „lézengő ritterek". Ez időben azonban az udvaronci semmittevésnek volt valamelyes erkölcsi és közjogi alapja, ám az újkorban és a legújabb társadalmak életében nincsen. A társadalmi lebzseléssel való állandó foglalkozás külön embertípust fejleszt ki úgy a férfiak, mint a nők világában. „Sokan mondják, hogy igen kedves ember Cotilus – írja Martialis –, de milyen is hát a kedves ember? Olyan, aki hajfürtjeit művészi rendben hordja, aki mindig balzsam- és fahajolajtól illatozik, aki az alexandriai és hispániai táncok dallamait dalolja, sima karjait táncosmódra mozgatja; egész nap nők között ül s mindig valakinek a fölébe sugdos; levélkéket írogat és mások levélkéit olvasgatja; óvakodik szomszédjának könyökével érintkezésbe jutni; tudja, hogy ki melyik lányba szerelmes; egyik lakomáról a másikra siet és könyv nélkül ismeri a cirkuszbeli versenylovak családfáját. Ez hát Cotilus, a kedves ember? No, édes Cotilusom, akkor nagyon furcsa dolog kedves embernek lenni." Vajon a mai világfi, a semmittevő dandy, a play-boy, akivel nap-nap után találkozunk, nem ugyanahhoz a típushoz tartozik-e, mint Martialis Cotilusa? A XVII. és XVIII. század francia moralistái ugyancsak egész sorozatát mutatják be a kor lebzselőinek."


Munkátlanság


Az európai kontinens viselkedéskultúrájának hanyatlása különösen is a henyélésben, a munkátlanságban nyilvánult meg (76. old.):


„A nők munkátlansága és semmittevése a helyeken ugyancsak állandó jelenség. A római nők viselkedéséről a kortársak valószínűleg túlzottan szigorú és rosszmájú megjegyzéseket hagytak az utókorra, de, ha vallomásaiknak csak fele is igaz, a felső osztály hölgyeinek viselkedése akkor is Róma hanyatlásának szebbnél-szebb színeit mutatja. A felső osztályok asszonyai, akik a vagyoni függetlenségnek olyan fokára emelkedtek, hogy nem kell személyesen dolgozniok a ház és a család körül s akiknek nincsenek gyermekeik, törvényszerűen a társadalmi tevékenységben keresnek menedéket. A XIX. és XX. század regény- és drámairodalma tele van e női figurák élet-keresztmetszetével. A ráérő nő, aki unatkozik otthon, vigasztalást keres és talál; így keletkeznek a háromszög-problémák s így nyílik meg az erkölcsi szabadosság világa a nők és férfiak előtt. Főfoglalkozásukká válik a könnyed csevegés és pletykázás, amit más osztályok férfiai és asszonyai is előszeretettel művelnek, de ezek kevesebb időt tudnak ráfordítani. Innen veszi eredetét a flirt és annak számos következménye, a családok felbomlásáig, válásokig, és így tovább."


„Jóreggelt"


Nem, nem a „létező szocializmus" közvetlenül előttünk lepergett évtizedeiről szóló szociográfiából, ámde még csak nem is Papp Gábor Zsigmond legendás „Magyar Retró" című kisfilm-sorozatából idézünk ezúttal sem. Maradunk Makkainál, aki e fejezetét ekként zárja (77. old.):


„A felső osztályok lebzselői határozott szolidaritásban élnek. Állandóan egymásra találnak, hisz ugyanazokban a házakban és divatba jött társas gyülekezőhelyeken találkoznak, ahol hamarosan magukra vonhatják az alsóbbak figyelmét. Vannak közöttük fél-lebzselők, akiknek állásuk és foglalkozásuk is van, de az mellékes a szemükben s munkaidejük végén viharosan lecsapják a tollat és ceruzát, hogy napi programjuk fontosabb részének lebonyolítására siessenek. Délidőben így a Váci-utcán: „Jóreggelt" köszöntéssel üdvözlik egymást, amikor más ember már elfáradt a napi munkában. A lebzselő nő délelőtt hajfodrászattal, kozmetikával és bevásárlásokkal foglalkozik, délután pedig társaséletet él, egy évben kétszer pedig vidékre vagy külföldre utazik, hogy fáradalmait kipihenhesse, vagy hogy felejtsen. A lebzselő ember csak bizonyos helyeken fordul meg, csak a város egy-egy gócpontját tartja megszállva, máshová sosem teszi be a lábát, mert e helyeken (a dolgozók között) „nem szokás" megjelenni. Amíg a mai társadalmi berendezkedés fönnáll, lehetetlen rajtuk segíteni, ha azonban felismerjük őket és káros hatásukat, ha igyekszünk a lebzselőktől távol tartani magunkat, könnyebben megakadályozhatjuk a kór terjedését."


Félelmetes látlelet. Tehát már a boldog békebeli harmincas években is létezett – mit létezett, nagyon is uralkodóvá vált! – ama nagyvárosi „fogyasztói attitűd", a „lébecolás", a „nap valahogyan való elütés"-e, a dzsentritől megörökölt mihaszna életvitel. Nem Kádár-korszakbeli örökség ez, mondhatnók. Akik így nőttek fel, jó, ha elrebegtek valaki előtt egy hányaveti „Jó napot!"-ot.


 


(Hunhír)