Makkai János méltán lenyűgöző művében a magyar viselkedéskultúra
megrontása talán egyik legfontosabb jelének a „vallásos elemek feltűnő
hiányá”-t tekinti. Miként is van ez? A glóriás Árpádok, sőt még a vegyes házi
királyok által is megszentelt s így II. Pius pápa szavaival a „kereszténység
védőbástyájá”-nak tekintett Magyarországon ez lehetséges?

„[…]
megfigyelhető a magyar középosztálybeli család mindennapi életében a vallásos
elemek feltűnő hiánya, vagy pedig a vallásnak teljesen az egyén életébe való
utalása és a közösség gondolatából való száműzése. Nyugat-Európában és
általában a keresztény népeknél a családi életet sok helyütt a mindennapi
vallási szertartásosság jellemzi. Itt nincs különbség katolikus és protestáns,
vagy ortodox népek között, a különbséget a faji lélek teszi. Az angolszászok,
hollandok, sőt a németek is sokkal több vallási szertartást végeznek otthon,
mint a hasonló vallású magyar középosztálybeliek. Nálunk elég ritka az a ház,
ahol étkezés előtt vagy után imát mondanak és még ritkább, ha ezt a szertartást
a családfő végzi, vagy ha azt vendégek jelenlétében is csinálják. A vallásos
elem hiánya más téren is megnyilvánul, aminek főként az az oka, hogy a magyar
nem transzcendentális fajta, hanem racionalista. Ez az élet legapróbb
jelenségeiben is megmutatkozik.



Míg a parasztok családostól mennek templomba, magyar
középosztálybeli embereknél ez sokkal kevésbé szokásos. Mindenki külön jár
templomba, ha jár, de rendszerint csak az anya és a gyermek teszik ezt együtt,
a férfiak tartózkodnak attól, hogy családjukkal együtt keressék föl Isten
házát. A szónokló férfiak keresztelőkön, esküvőkön és temetéseken politikai ízű
beszédeket mondanak és nem a hit, a vallás és az erkölcs fogalmairól
elmélkednek. A vallási közömbösséget rendszerint a középosztálybeli családfők
terjesztik, akkor is, ha ők maguk nem hitetlenek. A faji lélek valami
olyasfajta magatartást parancsol ezen a téren, hogy a magyar istenfélő és
vallásos, ha meg van szorulva, de jólétének napjaiban közömbössé válik. Mindez
az emberi viselkedésben azzal a káros hatással jelentkezik, hogy nem fejlődik
ki idejében az alázat, a szerénység és a lelki elmélyülés a gyermekekben, a
családi élet is ridegebbé lesz és eluralkodik benne a paraszti-kisnemesi
életérzés úr-koncepciója.”



(Makkai János: Urambátyám országa. Középosztályunk
illemrendszerének és társadalmi viselkedésének szociográfiája. Budapest, 1942.
Singer és Wolfner Rt. 108-109. old.)



A vallásosság – magánügy



A jelenség, amiről Makkai ír, újkorban elharapódzott
jelenség. A protestantizmus, a liberalizmus (és ez utóbbi sajátos válfaja, a
jozefinizmus) elterjedésével kialakult „új módi” szerint a vallásosság
magánügy, elég – nehogy megszólás érjen minket a túlzott templomkerülés miatt –
a heti egyszeri (vasárnapi) szagos misén való kötelező részvétel, a keresztelés,
a hébe-hóba végzett gyónás. Úri társaságban meg nem beszélünk egyházi
„dolgok”-ról, pláne pozitívan, nehogy műveletleneknek tartsanak bennünket. 



Makkai János hitvese, Ignácz Rózsa révén (is), hithű
katolikus volt. Fájt neki ezért a magyar néprétegek, különösen is a dzsentri, a
középosztály, felszínes vallásossága – és akkor még a marxizmus által a
dualizmus évtizedei során mindinkább megfertőződött ipari rétegekről, a gyári
munkásságról nem is beszéltünk. És arról sem, hogy az Isten, a szentek, boldogok
nevével való káromlások mennyire elterjedtek szerte a társadalomban már akkor
is! 



Persze, ha mélyebben gondolkodunk, ezen nem csodálkozunk. A
Makkai könyvében oly keményen megbírált magyar középosztály nem véletlenül volt
olyan helyzetben, amilyenben. A dualizmus boldogítónak tűnő évtizedeiben sajnos
a hazai katolikus papság – tisztelet persze soraiból a kivételeknek! – sem állt
feltétlenül hivatása magaslatán. Amikor ugyanis égető szükség lett volna arra,
hogy a teológiai tudományok alapján nemzetünk első számú értelmiségi elöljárói
legyenek Krisztus szolgái, nagyon kevesen álltak őrt hivatásuk élén. Az
egyházgyűlölő, vallásellenes propaganda megtalálta a legkisebb részt is, hogy
befészkelje magát társadalmunk testébe – ámde hol maradt az ezzel szembeni hithirdetés?



Hittudományi irodalom?



Nem, félreértés ne essék, nem olcsó egyházellenesség ez. Maga
a jeles hitvédőről, Dudek János (1858-1916) katolikus teológiai tanárról
megemlékezve írja ugyanis az alábbiakat pályatársai közül Mihályfi Ákos
(1862-1937):



„A katholikus hittudományi irodalomnak soha mostohább
helyzete nem volt hazánkban, mint abban a korban, melyben Dudek ezen irodalom
művelőjévé esküdött fel. Már a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása, annak
szabályzata, mely szerint a hittudomány művelői kizáratnak az akadémia
tagságából, bénítólag hatott a hittudományi irodalom művelésére; s tényleg
látjuk, hogy tehetséges és ambiciózus egyházi férfiak nem a szorosan vett
hittudománnyal, hanem főleg történelemmel és irodalommal foglalkoznak, melynek révén
az Akadémia tagjai közé juthatnak.



Másik akadálya a hittudományok művelésének a hittudományi
intézetek tanárainak szűkös ellátása, ami őket arra készteti, hogy négy-ötféle
más hivatalt vállaljanak s a tanári működést csak másodrendű feladatnak tekintsék;
így természetesen sem idejük, sem kedvük nem marad a szakirodalom művelésére.



Ehhez járul egy másik szomorú körülmény is: a tudományos
működés egyáltalában nem részesül hazánkban az őt megillető tiszteletben és
megbecsülésben – a fortiori áll ez – kénytelen vagyok ezt szomorúan bevallani –
a hittudományok műveléséről. A hittudósnak nincs valami nagy tekintélye;
egyházi méltóságok és kitüntetések adományozásánál a legutolsó szempont az,
hogy valaki hittudós-e, hogy végzett-e önálló tudományos kutatásokat, írt-e
tudományos munkákat? Püspöki aulákban eltöltött egy-két év többet számít, mint
tudományos foglalkozásban fölemésztett negyedszázad; politikai érdemek,
személyes összeköttetések, főleg arisztokrata dámák révén többet érnek
könyvtárakat betöltő irodalmi működésnél. Ne gondolja senki, hogy túlzok.
Nekem, aki negyedszázadnál hosszabb idő óta szerkesztem a Katholikus Szemlét s
e réven alkalmam volt majdnem 30 éven át figyelemmel kísérni a magyar papság
szellemi fejlődését, vannak e téren tapasztalataim. Ismertem nagy tehetségű
fiatal papokat, akik kilépve az életbe először a tudomány művelésére vetették
magukat, örült a lelkem első dolgozataiknak, mert ezek után joggal vártam, hogy
a tudomány terén nagyot fognak majd mívelni. Azonban az én fiatal tudósaimnak
is kinyílt a szemük, ambíciójuk nagyobb volt tudományszeretetüknél, látták,
hogy nálunk más eszközökkel lehet előbbre jutni; letették tehát a tollat,
Istenhozzádot mondtak a tudománynak, megragadták azokat a más eszközöket,
melyekkel elérték ambíciójuk minden ábrándját.



Van még egy másik nehézsége is a katholikus hittudományi
irodalom művelésének: az anyagi kérdés. A hittudomány irodalmi művelése nálunk
sok áldozatot kíván; egy hittudományi munka kiadása nem lukratív vállalat,
fölér egy kis leégéssel. Mert a hittudomány iránt a fentebb jelzett okból is
nagyon kevés az érdeklődés; sem a nagyobb javadalmasok, sem az alsó papság a
hittudományi irodalom iránt nem érdeklődnek, legföllebb a kispapok és egy-két
idealista káplán.



Amíg még az erga intentiones eléggé el nem ítélhető
visszaélés a legfelsőbb egyházi fórum által eltiltva nem volt: ezen a réven
lehetett hittudományos könyveket veszteség nélkül kiadni; azóta nagy ritkaság
számba megy, ha a szerző, aki maga egyszersmind a kiadó is, reá nem fizet; mert
kiadót ilyen munkák nem találnak.



Idősebb paptársaimtól hallottam, hogy a régi világban
püspökök és kanonokok voltak a mecénások, akik örültek, ha egy-egy tudós pap
munkája kiadását elősegíthették; de úgy látszik a mecénások is csak a múlt
emlékeiben élnek.



Ilyen viszonyok között heroizmus kell ahhoz, ha egy fiatal
tehetséges pap hűséget esküszik szaktudományának, a hittudománynak és ha ezen
esküjéhez hű marad a halálig.”



(Mihályfi Ákos S. O. Cist: Emlékbeszéd Dudek Jánosról.
Budapest, 1918. Szent István Akadémia-Stephaneum Nyomda Rt. A Szent István
Akadémia emlékbeszédei. 1. kötet 1. szám. 4-5 old.)



Papszidás



Nem Rákosi-kori örökség tehát általában a vallás, a hit, az
egyház, a teológia becsmérlése, de annyi bizonyos, hogy a dualizmus évtizedei
alatt egyre többen távolodtak el Istentől – igaz, nemcsak nálunk, hanem szerte
Európában, főleg déli és nyugati féltekén. Messze vezetne ennek komplex
analízise, annyi azonban így is bizonyos, hogy ezekben az időkben terjedt el az
a „gondolkodásmód”, amit Donoso Cortés (1809-1853) spanyol katolikus bölcselő
oly végzetes tévedésnek ítélt. Ennek lényege, hogy a hit csupán regék
gyűjteménye, a vallás túlvilági mítoszok tárháza, az egyház pedig egy ezek
elhívésére épült, idealistának látszó, valójában nagyon is materiális
struktúra. Ezért aztán az egyházat és az államot el kell egymástól választani,
sőt az előbbit az utóbbi alá kell rendelni.



Ha az ember a dualizmus kori vezető katolikus orgánumokat
olvassa (Magyar Állam, Magyar Sion, Katolikus Szemle, Alkotmány), rengeteg
panasszal találkozik. A korábban istenfélő magyar tömegek szabad szájúan
szidják a papokat, az egyházat. Életük pedig liberális elvek szerinti. S csoda
akkor, hogy az első világégéskor oly retardált volt társadalmunk? Ismét
Mihályfit idézhetnők:



„A háború utolsó esztendeje teljesen materialistává tette az
egész társadalmat. Ennek a materialista irányzatnak természetes dudva-kinövése
az óriási áruuzsora, melyet nemcsak batyus zsidók, hanem földesurak és
asszonyok, a jámbor falusi nép is éppoly lelketlenséggel űztek, mint a kaftános
kereskedők. A pénzbőségnek természetes következményei sem maradhattak el: a
fényűzés és az élvezetvágy, melyek nemcsak a hadimilliomosok bűnei, hanem a
mándlis falusi lányoké és asszonyoké is.”



(Mihályfi Ákos dr.: Lélekmentés a nagy világégés után.
Budapest, 1920. Szent István Társulat. 11. old.)



Magyar viselkedéskultúránk
megromlása tehát e téren is meglehetősen régóta szembeötlő. Ha valakinek valami
nem sikerül, azonnal „szentségel”. Eszébe sem jut, hogy ezzel Teremtőjét sérti
meg. Az pedig végképp nem, hogy mérlegelje, kudarcaiért nem elsősorban ő maga-e
a felelős?



(Folytatjuk.)