Fulladás
nyelvünk hegyén a csendek fénye hűl.
Magunkba fojtunk számtalan miértet,
s van, mit felejtünk észrevétlenül.
De könnyeink rideg kövekre hullnak,
és bánatunk, mint ázott rongydarab,
mit gyűrögetnek görcsös, görbe ujjak,
melyek nyomán megint csak folt marad.
S elindulunk, miként ha itt maradnánk,
óráink mérve vesztünk perceket,
mosolyt csalunk, s míg ráncok árnya fagy ránk,
minket megöl, mi bennünk megrekedt.
