Lehet, hogy ostobának néznek, de én még azok közé tartozom
negyvenhat évemmel, akik számára a könyv – szentség. Akik használják ugyan
naponta, nem is kevésszer, az internetet, de akiknek életében a könyv továbbra
is mégis pontosan olyan, mint a lélegzetvétel. Ha azt a szót hallják, hogy
könyvnap, izgatottak lesznek. „Ott a helyünk!” – kiáltják öntudatlanul is.
Csakhogy ha vannak is Magyarországon könyvnapok – amúgy 1929 óta –, valahogy
keserű a szájízük, ha ezekre ellátogatnak. Pedig vannak jó könyvek rajtuk
mindig, persze, de mégis. Vajon miért?

Válaszul
idézhetnők irodalmunk talán legnagyobb „fenegyereké”-t, Szabó Dezsőt, aki a
maga által írt és olvasói-hallgatói anyagi támogatásával havi rendszerességgel
megjelentetett „Szabó Dezső Füzetek”-ben 1937 júniusában így írt:

„Az idei könyvnapokon eladótanyám (sátorra nem telik) Schimkó Gyula
könyvkereskedő Múzeum-körút 2. szám alatti könyvesboltja előtt lesz. Kaphatók
lesznek a Szabó Dezső Füzetek minden számai, ez az új júniusi, 29-ik szám is.
Nagyon kérem mindazokat, akik a kitartó heroikus akaratot becsülik és az
esetleg még létező magyarokat, csináljanak propagandát a Füzetek vételére.
Hozzák el nagyszüleiket, szüleiket, házastársaikat, gyermekeiket, ángyaikat,
barátaikat, szolgálóleányaikat stb. és mindegyikkel vétessenek legalább egy, de
inkább tizen-, sőt huszonegy Füzetet. A Füzetek ára könyvnapon is egyenkint
csak egy pengő lesz. Szabó Dezső mindegyik könyvnapon délelőtt 11 és 1 között
és délután 4 és 6 óra között névaláírást ad – csak a Füzetekre. A gyengélkedők
is bátran jöhetnek: A m. kir. Kémiai Laboratórium megállapította, hogy a
Schimkó-bolt előtt a levegő ózondús és szerteszét nagy, kövér vitaminok
mászkálnak.”

Mit ne mondjunk, eléggé lehangoló sorok. Mintha, adományok ide, adományok oda,
ámde mégis önmenedzselésre szorult volna hát az író, tehetnők hozzá. A néhai
jeles publicista, Nyisztor Zoltán ki is fakadt emiatt – noha nyilván sok
mindenben nem értett egyet Szabó Dezsővel, de nem ez számított ebben az
esetben, hanem maga a tény, vagyis egy igencsak tehetséges magyar író totális
egzisztenciális elhagyatottsága:



„A teljesen lezüllött magyar könyvnapot kétségbeesettebb, de egyúttal
megérdemelten gúnyosabb hangon aposztrofálni sem lehetne, mint ahogy Szabó
Dezső kitűnő szimattal előre megtette. Az események nem is cáfoltak rá! Hogy
rögtön vele kezdjük, hát Szabó Dezső is, az ifjúságnak egykoron való mindenható
bálványa, ott állt rendületlenül a Múzeum-körút ózondús levegőjében s átlag 2-3
alig serdült gyermek vagy fiatalember előtt prelegált az esetleg még létező
magyarokról s minden valószínűség szerint az egyedül biztosan létező magyarról,
önmagáról. De ugyanaz a sors érte utol a magyar irodalom többi nagyjait és
kicsinyeit egyaránt. Kopott szegénységükben, vagy kövér jóllakottságukban
kiültek mindannyian a sátrak köré és boldogok lehettek, ha valamelyik barátjuk,
annak nagyszülője, ángya vagy szolgálóleánya egy egész délelőtt vagy délután
folyamán 2-3 könyvet, illetve aláírást kért tőlük.”



(Nógrády [Nyisztor] Zoltán: A könyvnap bukása. Magyar Kultúra, 1937. június 20.
362. old.)



Tegyünk hozzá valamit. Gombos Gyula Szabó Dezsőről szóló könyvében megjegyzi,
hogy amikor az író 1938-ban – ötvenkilenc évesen! – végre önálló lakáshoz
jutott, házmestere megtudta, kicsoda ő. „Író? Tud majd lakbért fizetni? –
kérdezte, és bizony nem minden alap nélkül.



Ezerkilencszázharminchét óta ugyebár sok víz lefolyt a Dunán, de
mintha a helyzet ma sem lenne lényegesen jobb, sőt. Érdeklődéssel várjuk a
könyves szakma képviselői okkereső reagálásait. Mindenesetre addig is marad az
álom – magyar könyvnapokról.