Utolsó fényeit dobta felénk
az októberi alkony,
s óaranyba öltöztek a fákon
a maradék lombok,
körülöttem a vasútállomáson
halkabban zsongott
az élet-moraj. Csendben
topogva dühöngtem, mennyit
kell még itt várnom, hogy
ritka vonatom hazavigyen.
Járt az eszem megannyi
belém zárt gondon, - orvostól
jöttem éppen - , s akárcsak
a híres, voltam „a magam
számára börtön”. Mintha
súgnák, hirtelen körülnéztem,
s megláttam hozzám egészen
közel, a gyérülő tömegben,
egy nagymamát sárga
pulóverben, s mellette a két unokát,
egy négy és egy hétéves
forma kisleányt, egyszerű, tiszta
öltözetben, vártak egy
érkezőre. Bemondták a Pest felől
kocogó gyorsot, s nagymama
elindult a peron felé.
Még mutatott nekik valami
távoli pontot, s a lánykák
a forgalmi előtt állva
nézték, ahogyan a vonat megállt,
s leszállt akinek kellett. Sárga
pulóver villant a tömegben,
s belékarolva egy negyven
év körüli férfi lépett óvatosan,
fehér botja koppant a
síneken. A gyermekek boldogan
kiáltottak: apu. apu! Futott
a lelkük felé. Odaérve lehajlott
a férfi, s a kicsi kezek
két oldalról szorosan fogták át kezét.
Szél lebbent csendben, akárha
angyal szárnya mozdul,
betakarván e négy lelket. Csak
álltam. Arcomon csodalátó
döbbenet, s a szégyenem égett:
„Ver az élet, téged?! Ugyan!”
Láthattam végre néhány
embert, igazi szeretetben, boldogan.

2018-10-23