Arcmás
Fehér papírra gödröt sír az ajkad,
ujjad hegyén virít egy régi seb.
Az arcod véres, lelkedig kapartad;
mégis, mit rajzolsz, annál nincs, mi szebb.
Így boldogulsz, magad tükrébe nézel,
akármi bánt, gyógyír a képzelet,
s hogy homlokodra fényt hint puszta kézzel,
ki téged régről ismer és szeret.
