Bangha Béla jezsuita atya egyik konferenciabeszédében egykor arra
világított rá, hogy korunk „megmondóemberei” többnyire arról ismerhetők fel,
hogy olyasmiről beszélnek vagy írnak, amit valójában nem is ismernek.

A
modern nő és a keresztény nő” című beszédében ekként fogalmazott:

„Ma
a legmodernebb szavak egyike ez: „modern”. Mindenki büszke arra, hogy „modern”,
de kevesen vannak tisztában e szó értelmével.



Akárhányan nem is tudják, mit jelent a „modern” szó. Egy társaságban pár év
előtt nagyban tárgyalták a bitument; mindenki nagy tudós akart lenni ebben a
dologban s kiderült, hogy senki sem tudta, hogy tulajdonképpen mi hát az a
bitumen? Így vagyunk a modernséggel is. Minden fiatal gyerek, aki valamiről egy
kis cikkecskét írt, minden kereskedő segédecske, minden flaszterkoptató
hangoztatja, hogy ő modern, pedig nem tudják ennek a szónak a jelentőségét.”



(Dr. Bangha Béla Jézustársasági áldozópap által a nagyvárad-olaszi
plébánia-templomban 1914. március hó 17-22. napján tartott Konferencia beszédek
(bő kivonatban). A nagyváradi latin szertartású egyházmegyei hatóság 965/1914.
március 20. számú engedélyével kiadja a Katholikus Népszövetség Nagyváradi
Szervezete. Nagyvárad, 1914. Szent László-Nyomda Részvénytársaság. 3. old.)



Amint a „bitumen”-ről nincsen fogalmuk, ugyanúgy az „inkvizíció”-ról sem. E szó
a kegyetlenség, a kínzás, a szadizmus szinonimája sokak számára. 



És a valóság?



Örökös céltáblája a vallásgyűlölő, keresztényellenes, sőt gyakran az önmagukat
kereszténynek tartó köröknek is az inkvizíció. Annak mibenlétéről,
jelentéséről, forrásairól azonban halvány fogalmuk sincsen. Mégis tüzelnek: „Az
a gyilkos inkvizíció!” 



Különösen is jellemző, hogy a kizárólag a katolikus egyház történelméhez
kapcsolt inkvizícióról egyetlen katolikus hitvédelmi művet vagy
történelemkönyvet sem ismernek – vagy ha netán mégis, elhallgatják azok idevágó
tartalmát.



„Audiatur et altera pars.” Hallgattasson meg a másik fél is, mondják mégis.
Igen, hallgattasson meg. Ezért következzék hát három szemelvény három katolikus
műből.



Az egyik Wick Béla atya tollából való. Arra a sokat emlegetett feltevésre, hogy
„az inkvizíció a katholikus vallás türelmetlenségének a jele”, így reagált:



„Az inkvizíció, vagyis nyomozás, amennyiben az a katholikus vallás érdekében
fennálló egyházi intézmény, arra való, hogy az Úr Jézus tanításának tisztasága
és épsége felett őrködjék s azt a támadásokkal szemben megvédelmezze. Az
egyháznak ez a hatásköre, ez a feladata. Ezt a kötelességét teljesítette az
egyház az apostoli időktől kezdve (Kor. II. 5.) mindenkor s püspökei útján
teljesíti ma is s a jövőben is teljesíteni fogja, nem türelmetlenségből, hanem
Krisztus meghagyásából.



Az állami hatalom szigorú törvényeket szabott a társadalom rendjét és békéjét
is veszélyeztető konok eretnekekre, ezt az állam a saját politikai és
társadalmi érdeke szempontjából tette. Hogy pedig az állami hatalomnak ez a
védekezése milyen szigorú büntető eljárással történt, hogy Spanyolországban
vagy másutt mennyire voltak indokoltak vagy nem az akkori törvénykönyvek büntető
szakaszai, ennek pártatlan megítélésére folyamodjunk az elfogulatlan történelem
bizonyos adataihoz s ha visszaélések fordultak elő, vonjuk felelősségre értük
az illetékes világi hatalmat, de nem az egyházat.”



(Hitvédelmi Zsebkönyv. Budapest, 1914. „Élet” Irodalmi és Nyomda Rt. Nihil
obstat. Cassoviae, die 2. Martii 1913. P. Paulus Paluscsak O. P. Libr. Censor.
1181/1913. Imprimatur. Cassoviae, die 2. Martii 1913. Augustinus Episcopus
[+Fischer-Colbrie Ágost]. 57-58. old.) 



A szerző az inkvizíció tisztázása kapcsán utal műve egy másik címszavára,
melyben az inkvizíció kapcsán felhánytorgatott „türelmetlenség” valódi
katolikus értelmezését nyújtja, cáfolva azt a közhiedelmet, hogy „a katolikusok
türelmetlenek”:



„Az igazi katholikus ember nem türelmetlen más vallású embertársaival szemben,
mivel vallásának parancsa szerint még ellenségeit is szeretnie kell. Az igazi
katholikus ember örül, ha más vallású emberben vallásos buzgóságot lát. A
történelem s a mindennapi tapasztalat arról tanúskodik, hogy tulajdonképpen a
katholikus vallásnak kellett s kell ma is sokat szenvednie a más vallásúak
türelmetlensége miatt. Innen van a katholikus vallás szabadságának a
korlátozása, az a sok gúny és rágalom, melyet a katholikus vallás és
intézményei ellen rendszeresen szórnak, különösen a nem keresztény
napisajtóban.



Ami a bűnt, a tévelyt illeti, ezek helyeslése esztelenség lenne, azért ellenök
küzdeni az úr Jézus példája szerint mindenkinek kötelessége, nem a
türelmetlenség eszközeivel, hanem felebarátunk javát célzó okos szelídséggel.”



(Hitvédelmi Zsebkönyv. Budapest, 1913. „Élet” Irodalmi és Nyomda Rt. Nihil
obstat. Cassoviae, die 2. Martii 1913. P. Paulus Paluscsak O. P. Libr. Censor.
1181/1913. Imprimatur. Cassoviae, die 2. Martii 1913. Augustinus Episcopus
[+Fischer-Colbrie Ágost]. 112. old.) 



A másik mű Harza Lajos egyháztörténete. Ebben a szerző így bontja ki az
inkvizíció mibenlétét:



„Az inkvizíció föladata



Kevés történelmi eseményt ítéltek meg annyi rosszindulattal és annyi
félreértéssel, mint az inkvizíciót. Az inkvizíció feladata volt a veszedelmes,
vallási tévtanítókat kikutatni (innen a neve), leleplezni, megtéríteni és ha
szükségesnek látszott, megbüntetni.



Az inkvizícióról csak akkor lesz tiszta fogalmunk, ha nem kerüli el
figyelmünket, hogy háromféle inkvizíció létezett, úgymint: 1. tisztán egyházi,
2. vegyes (egyházi és állami) és 3. állami inkvizíció.



1. Egyházi inkvizíció



1. Az egyházi inkvizíció (=keresés, kikutatás) egyházi hitnyomozó törvényszék
volt, helyre az a feladat hárult, hogy az eretnekeket kikutassa, visszatérítse
vagy megbüntesse, ha nyakasok voltak. Az egyházi törvényszék eljárása és
ítéletei sokkal enyhébbek voltak, mint az állami törvénykezésé. Minden
egyesületnek, társaságnak joga van a szabályokat meg nem tartó tagjait
figyelmeztetni, büntetni, esetleg ki is zárni; így a katolikus Egyháztól, a
legnagyobb társaságtól sem vitatható el ez a jog.



2. Vegyes inkvizíció



2. A középkorban a keresztény államok az Egyházzal karöltve munkálkodtak
alattvalóik testi-lelki jólétén. Ezért az állam az Egyházat bíráskodásaiban mindig
támogatta. A középkorban támadt eretnekségek, mint az albiak, katharok és a
waldiak nemcsak az egyházra, hanem az államra is veszedelmesek voltak. Így
azután mind az Egyháznak, mind az államnak érdeke volt föllépni ellenük. Az
Egyház tehát kikutatta az eretnekeket, iparkodott őket meggyőzni, s ha ez nem
sikerült, átadta az államnak s ez büntetett.



3. Állami inkvizíció



3. Állami inkvizíció volt az úgynevezett spanyol inkvizíció. Spanyolországban
igen sok szidó és mohamedán, hogy boldogulását elérje, színleg keresztény lett,
titkon azonban a kereszténység legádázabb ellensége maradt. Az állam ezek ellen
az inkvizíció felállításával védekezett. Figyelembe véve tehát ennek a kornak
sajátos viszonyait, érthetőbbé válik az a nagy keménység és kegyetlenség, mely
a spanyol inkvizíciónak sokszor túlzott velejárója volt. A pápa ismételten
gáncsolta kegyetlenségeit, de így is körülbelül 300 évig tartott s körülbelül
4000-re tehető (és nem többre) az áldozatok száma.



A hitújítás idejében a protestánsok és katolikusok egyformán fordultak az
inkvizíció eszközeihez. Luther, Kálvin és Melanchton halálos ítéletet kívántak
azokra, akiik tévtanításaikat nem akarták elfogadni. Mind a két oldalon voltak
hibák. Mivel azonban a protestánsok tévtanításaikat sokszor fegyverrel
iparkodtak terjeszteni, a katolikus államok hasonlóképpen szigorú inkvizícióval
védekeztek ellenük.



Az inkvizíció sok bajt hozott az emberekre. De igen sok vád, melyet rovására
fölhoznak, üres koholmány s hiába erőlködnek a katolikus Egyház ellenségei
mindezt az Egyház számlájára írni. A középkorban az inkvizíciónak feladata sok
tekintetben olyan volt, mint a mai korban a rendőrségé. Ennek is kötelessége
kinyomozni, kikutatni az államra veszélyes elemeket (kommunistákat) s büntetés
végett átadni őket a bíróságoknak.



Az inkvizíció szigora, borzalmainak nagysága elenyészően csekély a francia
forradalom vagy a kommunisták oroszországi kínzásaihoz s kivégzéseinek számához
és az 1919. évi magyarországi borzalmaihoz képest.



(Dr. Harza Lajos: Katolikus egyháztörténelem a polgári iskolák számára.
Negyedik kiadás. Budapest, 1942. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda. Nihil
obstat. Dr. Ferdinandus Ohmacht censor dioecesanus. Nr. 5125. Imprimatur.
Strigonii die 30. Junii 1942. Dr. Joannes Drahos vicarius generalis. 49-50.
old.)



A harmadik mű pedig Aubermann Miklós egyháztörténete, amelyben további fontos
részletek olvashatók e tárgyban „A középkor szociális eretnekségei s az
inkvizíció” címmel:



„A waldiak



A XII. században veszedelmes eretnekségek az egész társadalmat fölforgatással
fenyegették: vallási tanításuk forradalmi jellegű volt. Ilyenek a waldiak és
albiiak.



Tilos szerintük az adófizetés, a hadi szolgálat, a magántulajdon, a házasság;
az öngyilkosság hőstett, a felsőbbség a sátán intézménye stb.



E veszélyes tanok hirdetésével nem elégedtek meg, hanem a III. lateráni zsinat
szerint »nem kímélik az özvegyeket és árvákat, az öregeket és gyermekeket és
pogányok módjára mindent megsemmisítenek és elpusztítanak«.



Az egyház mindig békés úton igyekezett az eretnekeket megtéríteni; III. Ince is
követeket és mezítlábas prédikátorokat küldött hozzájuk, de midőn ezek a
védtelen hittérítőket, sőt Catelnau Pétert, a pápai követet is megölték,
keresztes háborút hirdetett ellenük, mely húsz évig tartott.



Az inkvizíció



Hogy az egyház az eretnekségek által fölidézett véres háborúknak elejét vegye,
ezeket már csírájukban akarta elfojtani. Azért a III. és IV. lateráni zsinaton
(1215) előírta az eretnekek fölkutatását, nyomozását (=inquisitio). Ezen
nyomozó intézmény felállítását a toulousei zsinat (1229) hagyta meg. Néhány
évre rá dominikánusokra bízták vezetését. Az inkvizítorok (egy egyházi s két
világi) kötelessége volt kutatni s megállapítani, vajon eretnek-e valaki. A
makacs eretneket átadták a világi hatóságnak azzal a szokásos meghagyással,
hogy a »vádlottat kíméljék meg és ne rabolják el életét«. Ezzel az egyházi
hatóság dolga véget ért.



A világi hatóság ezután keményen járt el az eretnekekkel szemben; rendszerint
vagyonelkobzással, számkivetéssel, halállal büntették őket; II. Frigyes
tűzhalált szabott ki rájuk, melyet nem egy pápa rosszallt.



A büntetések, igaz, túl szigorúak voltak, de az akkori korban minden büntetés
szigorú, gyakran hajmeresztő volt. A hit pedig oly erős volt, hogy az ez ellen
vétőket akkor a legnagyobb gonosztevőknek tartották. E szigorú büntetésekre
különben is az eretnekek véres pusztításai adtak okot. Hiszen az akkori
eretnekek nem csak az egyháznak, hanem az államnak alapjait is támadták és
fenekestül fölforgatni igyekeztek. Azért ma sem tűrné meg őket bármely ország
világi hatósága; amint a fölforgató elemeket tényleg ma is nyomozzák
(detektívrendszer).



Az inkvizíció visszaéléseiben az egyes népek vérmérsékletének is volt része.
Innét van, hogy egyes országokban, például Németországban és nálunk vagy
egyáltalán nem ismerték az inkvizíciót, vagy csak néhány évig tűrték. Viszont
Spanyolországban nagy hatalomra tett szert.



A spanyol inkvizíció



Az inkvizíciót Spanyolországban Ferdinánd és Izabella szervezték újjá (1481),
azzal a titkos céllal, hogy a királyi hatalmat növeljék, a nemesit megtörjék. A
király nevezte ki a nagy inkvizítort (dominikánust) és az összes
tisztviselőket; ítéletet az ő nevében hoztak. A szabályok is tőle valók. Az
elítéltek vagyonát az állam elkobozta, egy ok, mely miatt az áldozatok száma
oly nagy és bizonyára nagyobb, ha az egyház ezen intézménytől távol marad és
nem kutatja, vajon csakugyan eretnekség forog-e fönn az egyes esetekben. A
spanyol inkvizícióval püspökök és pápák is gyakran harcoltak. A toledói prímást
(Caranza Bertalant) egy alkalommal a pápa is alig tudta megmenteni az
inkvizíció kezeiből. Nem lehet tagadni, hogy Spanyolország hatalmának
tetőpontján épp az inkvizíció korában állt, mely a belső visszavonást, a népek
megölőjét, csírájában elfojtotta. Kivált a mórok és zsidók ellen bizonyult be
hasznosnak, mert ezek színleg megkeresztelkedtek, de titokban a keresztény állam
ellen veszélyes aknamunkát folytattak.



(Dr. Aubermann Miklós: Katholikus egyháztörténet leánypolgári iskolák IV.
osztálya számára. Képekkel és egy műmelléklettel. Negyedik kiadás. Budapest,
1919. Szerző kiasása-Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda Rt. Nihil obstat.
Dr. Ludovicus Makay censor. Nr. 153. Imprimatur. Strigonii, die 6. Februarii
1918. Ludovicus Rajner eppus. Vicarius Generalis Aeppiis. 42-44. old.) 



Íme tehát a másik fél szava. Döntse el ezek után a tisztelt
olvasó, kiknek a sorai hitelesebbekk: az inkvizícióról csak gyalázkodó, de
tényeket nem közlőké, vagy azoké, akik a fenti szemelvények íróihoz hasonló
árnyaltsággal közelítenek e súlyos tárgyhoz?