A szomszédban, egymagában,

állt a büszke, hatalmas fa;

bár a talaj sziklás arra,

mégis felnyúlt a magasba.

Sokszor néztem, hogy a csúcsán

gyakran megpihent egy gerle,

és köszöntött éjjelt-nappalt

halkan búgva, énekelve.

Mindegy, mi volt: ősz, vagy tavasz,

ő kékezüstbe öltözött,

szívem gyakran vidította,

tengernyi sok gond s baj között.

Évtizedek jöttek-mentek,

fölénk borult, mint egy ernyő,

védett minket valamitől

az a csodás ezüstfenyő.

…

Kivágták az ezüstfenyőt,

egy láncfűrész végzett vele.

Öreg volt már, halni készült -

mégis szívem szakadt bele.

Mert megszűnik minden egyszer,

Én is elmegyek majd, tudom;

én is leszek ezüstfenyő,

és leszek másnak fájdalom.