Szándékos a fogalmazás: akarták tönkretenni. Teljesen azonban nem
tudták. Hogy kik is? A rombolás démonikus megszemélyesítői, származásra való
tekintet nélkül.

Mindig
irigykedve gondolok a két világháború között magyar hazánkban felcseperedett
nemzedékekre, amiért ők még kitűnőbbnél kitűnőbb tankönyvekből tanulhattak.
Olyanokból, melyek köntörfalazások nélkül fogalmaztak, hitet, tudást, erkölcsöt
adva. Közülük a legkiválóbbakat vagy a Szent István Társulat, vagy az „Élet”
Irodalmi és Nyomda Rt. adta ki. Ezekből pontosan megismerhetők azok a szellemi,
erkölcsi, politikai és gazdasági folyamatok, amelyek végbementek a történelem
folyamán. Különösen is az elmúlt két évszázad történéseit mutatja be
könyörtelen éleslátással.

Itt van például Aubermann Miklós középiskolai tanár egyik tankönyve, amelynek a
legújabb korral foglalkozó részében ekként foglalja össze, miként akarták
tönkretenni a világot, minő „valláserkölcsi s műveltségi állapotok” uralkodtak,
miben nyilvánult meg „a legújabb kori vallástalanság”:



»A szépirodalom terén nagyot műveltek az újkor költői. Az emberies érzelmek
szép külalakba öntetnek és ahol a költők nem lépik át területüket, ott valóban
gyönyörködtető művekkel ajándékozták meg az emberiséget. (Goethe, Schiller,
Heine, Lenau, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Reviczky) Ártalmasan csak
ott hatnak, ahol illetéktelenül vallási dolgokról szólnak, de ehhez hiányzik
alapos készültségük. Ám egyesek egészen az érzékiség szolgálatába álltak
(Wieland, Zola), a természet durvaságainak másolatába helyezvén a költői
művészetet. Ezek a frivol utánzók egész seregét teremtették meg nálunk is és
nagyban hozzájárultak a hitetlen pesszimizmus, a „világfájdalom” terjesztéséhez
és az erkölcsök romlásához.



A festészet és színház ugyancsak az érzékiség szolgálatába állottak. A művészet
nevében közszemlére teszik ki azt, amit a közönséges életben a teljesen el nem
züllött ember mindig röstell. A színház pedig, mely tanításra és nevelésre
nagyon alkalmas volna, a francia frivolitást, a pogányság szellemét jobban
terjeszti, mint az ókori pogányság színházai. Hisz oly erény, mint a hitvesi
hűség, mely a család és állam alapja, nem ritkán nevetség tárgyává lesz a
színpadon. Az úgynevezett mozgószínház egyes darabjai, melyek rémes és érzéki
jeleneteikkel szenzációt hajhásznak, nagyon alkalmasak a romlás terjesztésére.
A pornográfia, élclapok, rémregények, történelmi hazugságoktól dagadó
ponyvairodalom termékeivel pedig megmételyezik a nép, kivált a tapasztalatlan
ifjúság testi és lelki épségét.



Amint a művészet nevében hadat üzentek a tiszta erkölcsnek, úgy a tudomány
nevében a hitnek; kivált mióta Darwin fölállította, de be nem bizonyította
leszármazási elméletét, sőt az ember majomeredetét, a legnagyobb elfogultsággal
tárgyalják a tudomány és vallás közötti viszonyt. Bár a XIX. század nagy
tudósainak egész sora egyszersmind hívő volt (Ampère, Faraday, Foucault,
Fresnel, Helmholtz, Herschel, Laplace, Leverrier, Liebig, Mayer Robert,
Pasteur, Regnault, Rumford, Galvani, Röntgen, Volta), mégis ellentétet látnak a
kettő között. Újabb és újabb találmányok az avatlanok előtt úgy tűnnek föl,
mint a hitetlenség eredményei.



A jelenkor vallástalan irányát a néptömegnél a szociáldemokrácia képviseli.
Elvei: a „tulajdon rablás”, minden ingó és ingatlan birtok a szocialista államé
legyen, mely mindenkinek egyformán osztogat jogot, munkát, anyagi javakat. A
szabadságot hirdetik és erőszakot használnak: a munkásnak nem szabad másképp
gondolkodni, beszélni vagy cselekedni, mint amit a vezérek előírnak. (Bojkott.)
Lapjaik hemzsegnek a keresztényellenes rágalmaktól, a világtörténelemben alig
van ekkora hazudozásra példa. A kereszténység nekik „népbutítás”. A tőke
túlkapásait, a munkások kizsákmányolását tévesen a vallásnak tulajdonítják,
mely szerintük csak a hatalmasoknak tesz hasznos szolgálatokat. A felebaráti
szeretetet csak elvtársai iránt hangsúlyozzák, különben a legféktelenebb
osztálygyűlölet jellemzi őket. A haza fogalma is csak annyiban szent előttük,
amennyiben kenyeret ad. A családi tűzhelyet, a házasságot szerintük meg kell szüntetni,
mert csak párok lesznek.



A marxizmus (tudniillik Marx tanai, amelyekre a szocialisták esküdtek)
„kirekeszt minden nemes eszmét, nevetségessé teszi az emberi lélek
legtermészetesebb érzelmeit folyton fenyegetés és erőszak formájában
jelentkezik és az osztályharc elmélet gyűlöletet szül” (Lucien Desliniéres,
neves szocialista író „Delivrons nous du marxisme” című legújabb művében.)
Tényleg sehol sem váltak be Marx tanai, sőt Oroszországban tömeggyilkosságokat
és éhhalált, mindenütt az erőszak könyörtelen uralmát eredményezték. A cári
Oroszországban több joga és nagyobb jóléte volt a munkásnak is, mint ma a
tanácsköztársaság idejében, midőn csak kevesek kezében összpontosul a hatalom
élet-halál fölött. A múlt századvégi anarchista és nihilista véres
merényleteket, amelyeknek államfők (II. Sándor cár, Carnot és Mac Kinley
elnökök, Erzsébet magyar királyné) estek áldozatul, szinte elhomályosítja az a
kegyetlenség, amellyel az uralmon levő bolsevizmus politikai ellenfeleit
üldözi.



A moszkvai „Pravda” szerint 1920-ig bezárólag Oroszországban 28 püspököt, 1215
papot, 6 ezer tanárt, 9 ezer orvost, 65 ezer tisztet, 58 ezer rendőrt és
csendőrt, 12 950 földbirtokost, 335 250 hivatalnokot, 192 350 ipari munkást,
815 ezer parasztot végeztek ki. – 1923-24-ben milliók pusztultak el éhínségben,
a pápai és amerikai segélyakció nélkül az orosz nép egy harmada menthetetlenül
elveszett volna éhen; volt eset, hogy a házastárs hulláját az életben maradt
élettárs ette meg. Legújabban az „istentelenek szektája” minden vallás ellen
dühöng: templomokat, mosékat, zsinagógákat rombol vagy változtat át
színházakká, a szentképeket nyilvánosan elégetik, az összes harangokat
elkobozták, a papokat halálra kínozták, utódok nevelését, az ünnepek megülését
megtiltják. (Az orosz egyház feje Nicolai Londonban közli, hogy Neotarius pap
karjait és lábait megtörték, halántékába szögeket vertek, szájába forró ólmot
öntöttek. Andronicus érsek szemeit kiszakították. Dimetrius archimandritát
agyonütötték, Hermogen püspököt egy gőzös kerekeihez elevenen kötötték. Az
ítélet nélkül kivégzett egyháziak fenti száma így változott meg: 31 püspök,
1500 pap, több mint 7000 szerzetes; börtönben van 1930-ban: 48 püspök, 3700 pap
és 8000-nél több szerzetes.) A kicsapongó életet élő ifjúság korán
rablóbandákká tömörül a munkanélküli életre.



A vallástalanság következményei a családi életben: a válások száma a hitetlen,
hitközömbös körökben évről-évre nő, a születések száma néhol apadóban van
(Franciaország, nálunk), a családi élet széles körökben minden bensőséget és
hamisítatlan boldogságát elveszítette. – Az egyes emberekben égő pénzvágy
hatalmasodott el, melynek kielégítésében nem néznek az eszközökre. A féktelen
élvezetek minden erkölcsi, sőt igen gyakran minden testi erőtől fosztják meg
áldozataikat, kik mint öngyilkosok, elmebetegek vagy életuntak napról-napra
ijesztő statisztikára adnak anyagot. E kimondottan vallástalanok mellett nagy
azok száma, kik csak névleg keresztények, a vasárnapi misehallgatást, a
szentségeket, imát elmulasztják, csupán a keresztény nevet tartották meg. A
világháború romboló hatásai az erkölcsök eldurvulásában, sőt borzalmas
gyilkosságban és azok nagy számában még mindig jelentkeznek és pedig majd
minden országban.« 



(Dr. Aubermann Miklós: Katholikus egyháztörténet középiskolák, tanítóképzők és
kereskedelmi iskolák számára. 6. kiadás. Budapest, 1931. „Élet” Irodalmi és
Nyomda Rt. 176-178. old.)



Mondhatnók, az árnyék mellett azért ott a fény is. Amint Aubermann rámutat
(178-179. old.), pont akkor, amikor a „felvilágosodás”, majd a racionalizmus és
materializmus letarolni látszott szinte egész Európát, nagy írók, apologéták támadtak
(Chateaubriand, Lacordaire, de Maistre, Montalembert, Dupanloup, Bougaud,
Didon, Weiss Albert Maria, Franz Hettinger, nálunk Bangha Béla és Prohászka
Ottokár). Ugyanígy megvolt az ellenhatás a szépirodalomban (Brentano, Görres, a
két Schegel, Uhland, Weber, Eichendorff, Sienkiewicz, Coppée), a festészetben
(Overbeck, Cornelius, a beuroni iskola, Munkácsy Mihály, Benczúr Gyula, Lotz
Károly, Giorgio Szoldatics), az építészetben és az egyházi ének s zene terén is
(Haydn, Beethoven, Cherubini, Mozart, Liszt, Perosi).



Vagyis a történelemben nincsen korszak, mely „steril” lenne, csak jót vagy csak
rosszat felmutató. Persze mindig az „arányok” a kérdésesek. Egy azonban biztos:
nincs korszak az emberi nem életében, amikor ne lehetne megtalálni az isteni
rendből eredő szépet, jót, igazat, még ha bizonyos időkben ez oly nehéz is –
mint éppen ma. Sokan tönkre akarják tenni a világot, éspedig teljesen, de ez
nem sikerült nekik és nem is fog sikerülni. Nem ők az urak ugyanis, hanem egy
valaki. Isten.



Mondom, irigylem ama negyedszázadot a fentebbi okból. Olyanok tanították akkor
még igazságra eleinket, mint az idézett mű szerzője, Aubermann Miklós, akiről a
Diós István és Viczián János által jegyzett (internetről letölthető) „Magyar
Katolikus Lexikon”-ban azt olvassuk, hogy Németcsaládban született Torontál
vármegyében 1874. február 28-án és Németországban, Plattenhardtban hunyt el
1964. június-én.1897. augusztus 27-én pappá szentelték, s Budapesten hittanár
lett. 1926-tól budaörsi plébános, 1944-ben külföldre távozott. Középiskolák
számára erkölcstani, apologetikai, szertartástani és egyháztörténeti
tankönyveket írt. 



Egy biztos: rengeteg múlik azon, hogy a diákok milyen
tankönyvekből tanulnak. Volt hát idő, amikor e téren példás volt a helyzet –
pedig hányan akarták már akkor is tönkretenni világunkat...