Glenn Gould Haydnt játszik
A nappaliban a hőmérséklet borzongató, már-már kellemetlen, de valamiért mégis szeretem így. Gyerekkorom egyes szituációira és helyszíneire emlékeztet: reggel a vasútállomáson, ahogy fázom a nylon ingemben húsvétkor; rokonoknál a tisztaszobák hűvöse.
Mégis feljebb állítom a termosztátot, nehogy megfázzon.
Elhelyezkedik a bőrfotelben, vékonyabban öltözött, mint kellett volna. Ahogy nekidől a bőrnek, nem lehet kellemes a hátának. Jól kivehető a blúz alatt a hidegtől hegyesedő melle. Nem látszik rajta a fáradtság, pedig az éjjel háromig fent voltunk, és cseppet sem volt tétlen, amikor szerelmeskedett velem a televízió villogó fényében.
Ketten vagyunk itthon, pontosabban nála, a lakásán, mégis ünnepi alkalomhoz illőn öltözött. Nagyon ad a formaságokra. A hangulatteremtés mestere is egyben. Kifinomult érzékkel figyel oda az apróságokra. Én ezt nem bánom, mert ezeken sok múlik.
A karácsonyfa hatalmasra sikeredett ebben az évben, alsó ágai karvastagságúak, majd' egy métert le kellett vágni fentről, hogy rákerülhessen a csúcsdísz, és a zongorát is félre kellett kicsivel tolni, hogy a fa elférjen. Még mindig fenyőillat terjeng, napokkal szenteste után is.
Behelyez egy CD-t a lejátszóba, Glenn Gould Haydn felvételeit. Tudja, hogy szeretem ezt a merész Haydn-interpretációt.
Szóval, fenyőillat, Haydn és Klára.
Az újév első délelőttje. Odakint pedig csendesen havazik.
Aztán teát készít magunknak. Nekem mézzel és pár csepp citrommal. Ahogy szeretem. Ezt a kényeztetést természetesen jól tűröm. Gondtalannak érzem magam. De ki ne szeretne ideig-óráig lebegni a problémátlanságban? Kizökkenni a való életből? Jók ezek a pillanatok, hálás vagyok érte, hogy megteremti nekem a békét. A bajok mintha e ház falain kívülre szorulnának. És ez jó.
Az egész élet kimerítő hajsza: tanulmányok, munkahelyek, a pénz előteremtésének misztériuma, gyerekeink és szüleink iránti aggódás, folytonos megfelelés, elvárások teljesítése. És persze a betegségek. Az évtizedek felőrölnek minket. Valóban ebből állna az emberi élet? Irodalmi alkotásaink is az élet hiábavalóságát vetítik elénk: tragédiákba fulladt szerelmek, gyilkosságok és öngyilkosságok, a házasságok boldogtalansága, az egymás mellett eltöltött élet sivársága, az önmagát kereső nő problematikája, az emberi élet értelmének keresése és megkérdőjelezése, majd különböző kísérletek ennek feloldására; a szabadságáért és jogaiért küzdő ember; az egzisztencia veszélybe kerülése, a háborúk borzalmai, az élet abszurditása. És nem utolsósorban a mohó, álszent és szolgalelkű ember. Ez hát az emberi sors, ha nagyon a mélyére ásunk. Vajon van értelme ennek a létezésnek? Ezek fényében nem kellene minden alkalmat megragadnunk, hogy kicsivel elviselhetőbbé tegyük?
Klára jobbá teszi számomra a létezést.
Nos, milyen is Klára? Filigrán termet, rövid, kleósra vágott barna haj, barna szem. Nagyon kellemes, lágy hang. Szereti a tárgyait, amelyek esztétikumot visznek a hétköznapjaiba. Az enteriőr remek, összehangolt, tökéletesen tükrözi személyiségét: fotók és rézkarcok a falon, gyertyatartó, néhány családi fénykép, kisplasztika porcelánból (meztelen női alakot formáz), CD-k és hanglemezek, kották, egy nagy álló tükör, hangulatlámpa, könyves szekrény, szobanövények az egyik sarokban. És persze a zongora. Mindez idevarázsolja nekünk kicsiben az Édent.
Klárához bármikor jöhetek, és tőle bármikor elmehetek. Ezzel fogva tart! Egy önmagába zárt, szép, békés és teljes világ. Így nincs miért elmenni. Klára univerzuma egy biztonságos, bensőséges tér, amelyet nemcsak a falak védenek, hanem Klára gondoskodása is. Ismerőseim azt mondják, misztifikálom a nőt. Lehet. De csak, ha megérdemli.
Miközben iszom a teámat, hallgatom a zenét. Glenn Gould Haydnt játszik. Jól illik a délelőtthöz, gyorsabb-lassabb tételei pont annyira segítik elő a felkelés utáni önépítést, amennyire kell. Nem kényszerít az odafigyelésre. Illik a kinti világhoz is.
Az ünnepek végén jelentkező borongós kedvem kezd elszállni. Lassan a nappali hőmérséklete is kellemesebbé válik, már elérnek hozzánk a melegebb hullámok.
Az ablak elé állok, félrehajtom a függönyt, kinézek az üvegtáblán. Jó a kilátás, alattunk terül el a város. Mindent betakar, de már nem esik a hó, néhol füstszálak emelkednek az ég felé a kéményekből. Embereket alig látni odakint. Ez a fehérség jó a szemnek, de valahogy mégis csak egy ijesztő, idegen világ.
