Hajnali képzelgés
Magam vagyok, s a karjaidba omlok,
nem rest a szám becézni szüntelen,
s titkolni kezd szemem fölött a homlok,
amely mögé a fáim ültetem.
Vigyáz az árnyék, lángok égnek halkan,
a fényük ringat, el nem engedem.
Eszmélek végül, szél kavarta zajban
lombok nevetnek képzelt csendemen.
Már nem vagy itt, épp földet ér a lábad,
minek maradnál rosszkor rossz helyen.
Ágak remegnek, lepke száll utánad,
válladra hull a csillogó jelen.
Még visszanézel, felhőt hagysz felettem,
szavak helyére szádat rajzolod.
habár szeretném, nem lehet felednem,
a felkelő nap hozza alkonyod.
