Nemzetünk a világtörténelemben alighanem egyedülálló elbukásaihoz
és felemelkedéseihez való viszonyulásában: naptári évfordulóikon megkoszorúzza
(többnyire tragikus) hősei nyughelyét, szívszaggatóan énekel és szaval róluk,
miközben az év további napjain álmot álmodóan álmodik, csak gondolataiban él az
örök magyarság, legfeljebb hirtelen fellobbanásokban eszmél arra, hogy március
idusa elpusztíthatatlanságunkat, röghöz kötöttségünk iránti vágyunk kifejezését
jelenti.

'Március
a magyarság ifjúságát jelenti, friss, élettől duzzadó megújhodási kedvét. A
régi március mintha teremtő, áldott vulkán lett volna, ontotta a tehetségeket,
a függetlenségre fölkészült nemzet értékeit, és ontotta az eszméket is,
melyeket századok szenvedése, századok elfojtott vágyai szentesítettek. Március eszméi nem múlandó
lobbanások, hanem szervesen hozzátartoznak a magyarság lelkéhez, szelleméhez,
életéhez: ha elfeledjük őket, ha lemondunk róluk, életünkről mondunk le', írta egykor Féja
Géza.

Aligha lehetne ennél találóbban kifejezni korántsem csak az
ezernyolcszáznegyvennyolcas, hanem felemelkedési kísérletsorozataink
mindegyikének értelmét, az életakaratainkat bárkik által elnyomókkal szemben
való örök elégedetlenség lelkünkből való kiirthatatlansága általi
elpusztíthatatlanságunkat, ugyanakkor a bolsevizmusnál összehasonlíthatatlanul
veszedelmesebb liberalizmus által megteremtett globális fertőzés milliónyi
szindrómáját érzékelve tudatosítanunk kell, mennyire nem elegendők ilyenkor a
mégoly megható megemlékezések, főleg, amikor az ellenség legtöbbször
láthatatlanul és állandóan támad.



Láthatatlanul és állandóan, de leghathatósabban már nem
katonai arzenállal, hanem az éter hullámhosszain, a médiaipar totális
tudatmódosításaival, a szakrális hagyományok, etnikai identitások
felszámolására irányuló tudatos törekvésekkel, meghagyva az általuk
lelkileg-szellemileg meg nem fertőződött, ugyanakkor vegetatív életkörülmények
közé süllyesztetteknek a múltidéző megemlékezéseket, gondosan ügyelve persze
eközben is arra, nemhogy szellemük kiszabaduljon ama palackból, nemhogy a
madáchi falansztert megidéző rabszolgák potenciájukat aktusra váltsák fel,
nehogy elhiggyék elpusztíthatatlanságukat.



Csak eggyel nem számolnak ők sohasem, azzal az ontológiai
realizmussal, amelynek hiányában már régen elpusztult volna az emberiség, az
ókori bölcsek hármas jelszava, a szépség, jóság, igazság
elpusztíthatatlanságával, azzal, hogy mindig mindenhol születnek álmot álmodó
tűzcsiholók, akik ismerik a tűz megtisztító varázsát, akik, Madáchcsal szólva,
nemcsak fazék alatt ismerik azt, akik barátaikért, szeretteikért, hazájukért a
szó szoros értelemben kezüket tűzbe teszik, így egyesülve Teremtőjükkel,
tudván, csak azok nyerik el az örök boldogságot, akik sohasem hagyják kihalni a
tüzet, akik ezért Adyval így esdekelnek:



De Tűz és Tűz, én ifjú
testvéreim,

Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,

Az Élet szent okokból élni akar,

S ha Magyarországra dob ki valakit,

Annál százszorta inkább kell akarni.



Életet és hitet üzen egy halott

Nektek fiatal, elhagyott testvérek,

Az olvasztó Tüzet küldi a hamu 

S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el:

Március van s határtalan az Élet.