Reményik Sándor verse (Miért hallgatott el Végvári?) e sora egyre
gyakrabban jut eszembe manapság, amikor mindinkább megtapasztalhatjuk, miként
teszik tönkre emberi civilizációnkat nagyon is jól behatárolható körök. Ami
egyáltalán nem kevesekben egyfajta általános világmegvetést, embergyűlöletet
vált ki – helytelenül.

Nem
mai keletű probléma ez persze. A testet, s magát az anyagi világot eleve
rossznak, démoninak tekintő ókori manicheus világkép éppen történelmi
kataklizmák közepette önti ki láváját. Van, aki ma ennek alapján képes például
„bedobni a törülközőt”, s azt mondani elkeseredettségében, hogy itt is hagyja
ezt az országot, mert már „nem magyar”. Megértem felindultságát, de az effajta,
inkább emóción, mint ráción alapuló döntését semmiképpen sem.

„A savanyú Jóskákat, a
nagyképűeket, a vad, erőszakos erkölcsjavítókat, a morcokat, morózusokat, a
búsan gubbasztó életfáradtakat, a mindig világítéleteket dörgőket, pokollal
fenyegetőket nem kedveli az emberi társadalom, nem vonzódnak feléjük, inkább
menekülnek előlük. Ezek sohasem lesznek jó vezetők, embereket az általuk
hirdetett eszmének megnyerők és megtartók, embereket fellelkesítők.”



Egyáltalán nem mai nevelési tanulmányból idéztem (Vitéz Pintér József: Csillagok
égboltomon. Kiadja a Magyarországi Katolikus Legényegyletek Országos
Szövetsége, 1942). Mennyire fején találta szerzője a szeget! Magukat
történetesen hithű katolikusoknak tartókat különösen is megkísért a manicheus
világmegvetéssel jegyben járó végítélkezés élők és holtak felett. Annak sorjázása,
ki „nincs a pokolban”. Merthogy a „nagy többség” már ott van, vagy ha még nem,
úgyis „odakerül”.



Elsősorban nekik szól az Anyaszentegyház (általuk mégis
figyelmen kívül hagyott) tanítása ez ügyben. Idézem Franz Spirago remek
kézikönyvét (Felnőttek katekizmusa, 1929):



»Az az állítás, hogy több lélek jut a pokolba, mint a
mennyországba, nem egyeztethető össze Isten jóságával és irgalmával.



Némely hittudós például Aquinói Szent Tamás (Summa 1, 23, 7.)
és Duns Scotus Krisztus Urunk eme szavaira támaszkodva: „Sokan vannak a
hivatalosak és kevesen a választottak (Máté 20, 16.) azon a véleményen vannak,
hogy több ember kerül a pokolba, mint a mennyországba. Ez a felfogás azonban
nehezen egyeztethető össze Isten jóságával. A Szentírás egy isteni tulajdonságot
sem hangoztat oly gyakran, mint Isten végtelen irgalmát. Isten országa (=az anyaszentegyház) Krisztus szerint olyan,
mint a szántóföld, ahol búza és konkoly terem; olyan, mint a háló, amelyben jó
és rossz halak vannak; olyan, mint a nyáj, amelyben bárányok és bakok vannak.
Ámde kétségtelen, hogy a szántóföldön általában több a búza, mint a konkoly;
halfogás alkalmával több a jó, mint a rossz hal s a nyájban több a bárány, mint
a bak. Ha több ember jutna a pokolba, mint a mennyországba, akkor Isten Fiának
kereszthalála és megváltói műve alig volna nevezhető Krisztus diadalának a
gonosz lélek fölött, hiszen kétségtelen, hogy Isten fia halálával az embereket
a pokoltól akarta megszabadítani! Szentek kijelentése szerint egyébként a
bűnösök sokszor a halál pillanatában részesülnek egészen különös kegyelmekben, úgyhogy lelkük
nagy bánattal telik el s ezáltal a bánat által elnyerik bűneim bocsánatát.
Szent Gertrúdhoz így szólt az Üdvözítő: „Ha lelkeket látok meghalni, akik
valaha szívesen gondoltak reám, én oly szerető és irgalmas tekintettel nézek
reájuk, hogy ők szívök mélyén megbánják, hogy engem egykor megbántottak; ez
által a bánat által megmentem e lelkeket a kárhozattól.” Egyébként a halál sohasem szokott egyszerre bekövetkezni.
A természetben sem látunk sehol sem hirtelen átmeneteket, minden lassan megy
végbe; s így az ember sem hal meg hirtelen, hanem lassanként, amit különben
legújabb időkben az orvosi kutatások is megállapítottak. Ha a haldokló megszűnt is már
lélegzeni és mozogni, abból még nem következik, hogy lelke már elvált a
testtől. Már most: sohasem lehetetlen, hogy a haldokló éppen a legutolsó
pillanatban kap különös isteni felvilágosítást, amelynek segítségével áttekinti egész életét, ez áttekintés
nyomán igaz bánat támad lelkében, amely megmenti a kárhozattól. Éppen ezért
sohasem lehet valamely halottról ítéletet mondanunk, mert sohasem tudhatjuk:
nem kapott-e valamely régebben véghezvitt jócselekedete jutalmaként az utolsó
pillanatban is különös isteni kegyelmet. Az a felfogás tehát, hogy az emberek kétharmad része
elkárhozik s csak egyharmad része üdvözül, semmi alappal nem bír.
De azért oktalanság volna Isten végtelen irgalma miatt túlságosan elbizakodnunk
és tovább vétkeznünk. Ezzel már a Szentlélek ellen vétenénk.«



Egyenes beszéd. Akárcsak a
költő sora: „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, a mi dolgunk csak: igazabbá
lenni.” Legyen bármennyire is nehéz.