Maradok az úton
Julcsinak
Mennek a versek előre helyettem,
azok törnek utat a nehézkedő csendben,
vaskos bozótokon át visznek a maradó
remény ösvényein, szereteted emlékezetében
égve, porló nappalok után nézve estelente.
Rád, Isten után a legelső menedékre tekint
a szív és a lélek, s nem törli le a könnyeit.
Mennek a versek előre helyettem,
azok élnek magukban bátran, a világra zártan,
amíg adatik lélegzet a jóra, kimondható szóra,
velem jönnek keskeny ösvényemen,
időtlen utazói minden távoli délutánnak.
Száguldó tavasznak, kóborló nyárnak intenek,
s búcsúzni sosem fognak, ha találkoznak Veled.
Mennek a versek előre helyettem,
rendelt helyemen, hol kéretlen maradtam itt,
mert örökségbe kaptuk a földet, kerteket,
s otthonom maradt, s Utánad annyi jel szól,
s már csak mi értjük a húsvét utáni csöndeket.
Amikor a zsivány szél sem zihál új éneket,
akkor indulunk, és követjük a verseket…
2019-04-25
